Arany-fűzfán aranyvár,
ott éldegél Csoszrekár.
Ott éldegél nagy magányban,
ezer ág közt egymagában,
sötét tollán fény lapul.

Eljön a tél fehéren,
dérrel hímzett levélen,
eljön a tél jég-csengőkkel,
szélhajszolta hópelyhekkel,
károg Csoszrekár király.

Milyen király vagyok én
egyedül a fűz hegyén?
Országom sincs, népem sincsen,
koromtollú párom sincsen,
csönd cibálja szárnyaim.

Varjúnépem elrepült,
hideg barázdákba ült,
ott bandáznak vad zsivajjal,
hócsiszolta karmaikkal,
meggyötrik a földeket.

Birodalmam csak egy fűz,
fűzfa hegyén aranytűz:
aranytűzként tündöklő vár,
termeiben senki sem vár,
– kéne már egy feleség!

Vízmosásban rókalik,
Durumuru ott lakik.
vörös bundájú bajszerző,
erdei házasságszerző;
elmegy hozzá Csoszrekár.

Megkérdezlek, szép róka,
lombos titkok tudója,
feleségül kit vegyek el,
te vagy, kinek tudnia kell,
méltó párom ki lenne?

Reszket a róka szája,
hómorzsás a bundája,
fagyos fű volt uzsonnája,
zúzmara a szalvétája,
éhségében felnyüszít.

Megmondanám, Csoszrekár,
éjszaka-színű király,
megmondanám, kit vegyél el,
aranyvárba kit vigyél el,
de egy hete nem ettem.

Gyomrom éhesen korog,
nyelvem már alig forog.
Hozzál egy kis eleséget,
mondok neked feleséget:
holdfényhajú királylányt!

Varjúkirály hazaszáll,
kamraajtókat kitár,
megtöm egy zsákot kaláccsal,
s télrepesztő károgással
a rókához visszatér.

Örvendezik a róka,
lombos titkok tudója:
Meghálálom, amit tettél,
éhhaláltól megmentettél,
fekete szárnyú király!

Amikor eljön a nyár,
s aranypikkelyes aszály
tekergőzik az út szélén,
tengersötét erdő mélyén
egy kék páfrány kisarjad.

Éjfélórán virágzik:
szirma leánnyá válik.
Hogyha varázsszóval kéred,
az a leány feleséged:
varjak királynéja lesz!

Fohászkodik Csoszrekár:
Ó, csak jönne már a nyár!
Ha jég-nyakára a télnek
fény hurkolódna kötélnek,
boldogságom meglelném!

Durumuru, mondd még el,
milyen varázsigével
bűvöljem a páfrány-leányt,
hogy engemet, varjúkirályt,
szerelemmel kövessen!

Figyelj akkor nagyon rám,
varázsverset szól a szám:
Arany-fűzfa, aranyvárfok,
varjú karma menyasszonyt fog,
– magányosság, távozz el!

Ha e verset elmondod,
el fog tűnni a gondod,
kettéhasad majd a magány,
páfrány-virágból nőtt leány
költözik a váradba.

Figyel nagyon Csoszrekár,
mit beszél a rókaszáj,
éjfekete tollruháján,
szélben edzett kemény szárnyán
olvadnak a hópelyhek.

Szökik a tél, messze jár,
virágot terel a nyár,
tengersötét erdő mélyén,
éjfélórán, éjnek éjén
a kék páfrány kisarjad.

Varjúkirály rátalál,
fölötte egy ágra száll,
szuszogó lombok közt várja:
kék páfránynak szép virága
mikor válik leánnyá?

És egyszer csak csodát lát:
holdfényhajú királylányt
pillant meg a páfrány helyén,
koronácska van a fején,
csillag csörög zsebében.

Ágak között szél suhog,
selyem-nyelven fölsusog
hajában kék pántlikája,
páfrány-népét hívogálja,
– páfrány-népe ott terem!

Ámuldozik Csoszrekár:
páfrány-leány táncot jár!
Ez úgy ámulatba ejti,
varázsigét elfelejti,
ijedten kiáltja: kár!

Károgástól megriad,
páfrány-leány, páfrány-had,
könnyű köddé válnak hamar,
csak a szirom-himlős avar
őrzi a lány emlékét.

Sír azóta Csoszrekár,
zeng tőle az aranyvár.
arany-fűzfán, nagy magányban,
pár nélkül él, egymagában,
s azt kiáltja mindig: kár!

Éppen hét szeretőm van.

Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.

A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel - és szeret meg tud is énekelni.

Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.

A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.

Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.

Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.

A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket - mind a hét szeretőmet.

De én megcsalom mind a hetet.

Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.

A csontos vállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.

Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!

High above the city, on a tall column, stood the statue of the Happy Prince. He was gilded all over with thin leaves of fine gold, for eyes he had two bright sapphires, and a large red ruby glowed on his sword-hilt.

He was very much admired indeed. "He is as beautiful as a weathercock," remarked one of the Town Councillors who wished to gain a reputation for having artistic tastes; "only not quite so useful," he added, fearing lest people should think him unpractical, which he really was not.

"Why can't you be like the Happy Prince?" asked a sensible mother of her little boy who was crying for the moon. "The Happy Prince never dreams of crying for anything."

"I am glad there is some one in the world who is quite happy," muttered a disappointed man as he gazed at the wonderful statue.

"He looks just like an angel," said the Charity Children as they came out of the cathedral in their bright scarlet cloaks and their clean white pinafores.

"How do you know?" said the Mathematical Master, "you have never seen one."

"Ah! but we have, in our dreams," answered the children; and the Mathematical Master frowned and looked very severe, for he did not approve of children dreaming.

One night there flew over the city a little Swallow. His friends had gone away to Egypt six weeks before, but he had stayed behind, for he was in love with the most beautiful Reed. He had met her early in the spring as he was flying down the river after a big yellow moth, and had been so attracted by her slender waist that he had stopped to talk to her.

"Shall I love you?" said the Swallow, who liked to come to the point at once, and the Reed made him a low bow. So he flew round and round her, touching the water with his wings, and making silver ripples. This was his courtship, and it lasted all through the summer.

"It is a ridiculous attachment," twittered the other Swallows; "she has no money, and far too many relations"; and indeed the river was quite full of Reeds. Then, when the autumn came they all flew away.

After they had gone he felt lonely, and began to tire of his lady- love. "She has no conversation," he said, "and I am afraid that she is a coquette, for she is always flirting with the wind." And certainly, whenever the wind blew, the Reed made the most graceful curtseys. "I admit that she is domestic," he continued, "but I love travelling, and my wife, consequently, should love travelling also."

"Will you come away with me?" he said finally to her; but the Reed shook her head, she was so attached to her home.

"You have been trifling with me," he cried. "I am off to the Pyramids. Good-bye!" and he flew away.

All day long he flew, and at night-time he arrived at the city. "Where shall I put up?" he said; "I hope the town has made preparations."

Then he saw the statue on the tall column.

"I will put up there," he cried; "it is a fine position, with plenty of fresh air." So he alighted just between the feet of the Happy Prince.

"I have a golden bedroom," he said softly to himself as he looked round, and he prepared to go to sleep; but just as he was putting his head under his wing a large drop of water fell on him. "What a curious thing!" he cried; "there is not a single cloud in the sky, the stars are quite clear and bright, and yet it is raining. The climate in the north of Europe is really dreadful. The Reed used to like the rain, but that was merely her selfishness."

Then another drop fell.

"What is the use of a statue if it cannot keep the rain off?" he said; "I must look for a good chimney-pot," and he determined to fly away.

But before he had opened his wings, a third drop fell, and he looked up, and saw - Ah! what did he see?

The eyes of the Happy Prince were filled with tears, and tears were running down his golden cheeks. His face was so beautiful in the moonlight that the little Swallow was filled with pity.

"Who are you?" he said.

"I am the Happy Prince."

"Why are you weeping then?" asked the Swallow; "you have quite drenched me."

"When I was alive and had a human heart," answered the statue, "I did not know what tears were, for I lived in the Palace of Sans- Souci, where sorrow is not allowed to enter. In the daytime I played with my companions in the garden, and in the evening I led the dance in the Great Hall. Round the garden ran a very lofty wall, but I never cared to ask what lay beyond it, everything about me was so beautiful. My courtiers called me the Happy Prince, and happy indeed I was, if pleasure be happiness. So I lived, and so I died. And now that I am dead they have set me up here so high that I can see all the ugliness and all the misery of my city, and though my heart is made of lead yet I cannot chose but weep."

"What! is he not solid gold?" said the Swallow to himself. He was too polite to make any personal remarks out loud.

"Far away," continued the statue in a low musical voice, "far away in a little street there is a poor house. One of the windows is open, and through it I can see a woman seated at a table. Her face is thin and worn, and she has coarse, red hands, all pricked by the needle, for she is a seamstress. She is embroidering passion- flowers on a satin gown for the loveliest of the Queen's maids-of- honour to wear at the next Court-ball. In a bed in the corner of the room her little boy is lying ill. He has a fever, and is asking for oranges. His mother has nothing to give him but river water, so he is crying. Swallow, Swallow, little Swallow, will you not bring her the ruby out of my sword-hilt? My feet are fastened to this pedestal and I cannot move."

"I am waited for in Egypt," said the Swallow. "My friends are flying up and down the Nile, and talking to the large lotus- flowers. Soon they will go to sleep in the tomb of the great King. The King is there himself in his painted coffin. He is wrapped in yellow linen, and embalmed with spices. Round his neck is a chain of pale green jade, and his hands are like withered leaves."

"Swallow, Swallow, little Swallow," said the Prince, "will you not stay with me for one night, and be my messenger? The boy is so thirsty, and the mother so sad."

"I don't think I like boys," answered the Swallow. "Last summer, when I was staying on the river, there were two rude boys, the miller's sons, who were always throwing stones at me. They never hit me, of course; we swallows fly far too well for that, and besides, I come of a family famous for its agility; but still, it was a mark of disrespect."

But the Happy Prince looked so sad that the little Swallow was sorry. "It is very cold here," he said; "but I will stay with you for one night, and be your messenger."

"Thank you, little Swallow," said the Prince.

So the Swallow picked out the great ruby from the Prince's sword, and flew away with it in his beak over the roofs of the town.

He passed by the cathedral tower, where the white marble angels were sculptured. He passed by the palace and heard the sound of dancing. A beautiful girl came out on the balcony with her lover. "How wonderful the stars are," he said to her, "and how wonderful is the power of love!"

"I hope my dress will be ready in time for the State-ball," she answered; "I have ordered passion-flowers to be embroidered on it; but the seamstresses are so lazy."

He passed over the river, and saw the lanterns hanging to the masts of the ships. He passed over the Ghetto, and saw the old Jews bargaining with each other, and weighing out money in copper scales. At last he came to the poor house and looked in. The boy was tossing feverishly on his bed, and the mother had fallen asleep, she was so tired. In he hopped, and laid the great ruby on the table beside the woman's thimble. Then he flew gently round the bed, fanning the boy's forehead with his wings. "How cool I feel," said the boy, "I must be getting better"; and he sank into a delicious slumber.

Then the Swallow flew back to the Happy Prince, and told him what he had done. "It is curious," he remarked, "but I feel quite warm now, although it is so cold."

"That is because you have done a good action," said the Prince. And the little Swallow began to think, and then he fell asleep. Thinking always made him sleepy.

When day broke he flew down to the river and had a bath. "What a remarkable phenomenon," said the Professor of Ornithology as he was passing over the bridge. "A swallow in winter!" And he wrote a long letter about it to the local newspaper. Every one quoted it, it was full of so many words that they could not understand.

"To-night I go to Egypt," said the Swallow, and he was in high spirits at the prospect. He visited all the public monuments, and sat a long time on top of the church steeple. Wherever he went the Sparrows chirruped, and said to each other, "What a distinguished stranger!" so he enjoyed himself very much.

When the moon rose he flew back to the Happy Prince. "Have you any commissions for Egypt?" he cried; "I am just starting."

"Swallow, Swallow, little Swallow," said the Prince, "will you not stay with me one night longer?"

"I am waited for in Egypt," answered the Swallow. "To-morrow my friends will fly up to the Second Cataract. The river-horse couches there among the bulrushes, and on a great granite throne sits the God Memnon. All night long he watches the stars, and when the morning star shines he utters one cry of joy, and then he is silent. At noon the yellow lions come down to the water's edge to drink. They have eyes like green beryls, and their roar is louder than the roar of the cataract.

"Swallow, Swallow, little Swallow," said the Prince, "far away across the city I see a young man in a garret. He is leaning over a desk covered with papers, and in a tumbler by his side there is a bunch of withered violets. His hair is brown and crisp, and his lips are red as a pomegranate, and he has large and dreamy eyes. He is trying to finish a play for the Director of the Theatre, but he is too cold to write any more. There is no fire in the grate, and hunger has made him faint."

"I will wait with you one night longer," said the Swallow, who really had a good heart. "Shall I take him another ruby?"

"Alas! I have no ruby now," said the Prince; "my eyes are all that I have left. They are made of rare sapphires, which were brought out of India a thousand years ago. Pluck out one of them and take it to him. He will sell it to the jeweller, and buy food and firewood, and finish his play."

"Dear Prince," said the Swallow, "I cannot do that"; and he began to weep.

"Swallow, Swallow, little Swallow," said the Prince, "do as I command you."

So the Swallow plucked out the Prince's eye, and flew away to the student's garret. It was easy enough to get in, as there was a hole in the roof. Through this he darted, and came into the room. The young man had his head buried in his hands, so he did not hear the flutter of the bird's wings, and when he looked up he found the beautiful sapphire lying on the withered violets.

"I am beginning to be appreciated," he cried; "this is from some great admirer. Now I can finish my play," and he looked quite happy.

The next day the Swallow flew down to the harbour. He sat on the mast of a large vessel and watched the sailors hauling big chests out of the hold with ropes. "Heave a-hoy!" they shouted as each chest came up. "I am going to Egypt"! cried the Swallow, but nobody minded, and when the moon rose he flew back to the Happy Prince.

"I am come to bid you good-bye," he cried.

"Swallow, Swallow, little Swallow," said the Prince, "will you not stay with me one night longer?"

"It is winter," answered the Swallow, "and the chill snow will soon be here. In Egypt the sun is warm on the green palm-trees, and the crocodiles lie in the mud and look lazily about them. My companions are building a nest in the Temple of Baalbec, and the pink and white doves are watching them, and cooing to each other. Dear Prince, I must leave you, but I will never forget you, and next spring I will bring you back two beautiful jewels in place of those you have given away. The ruby shall be redder than a red rose, and the sapphire shall be as blue as the great sea."

"In the square below," said the Happy Prince, "there stands a little match-girl. She has let her matches fall in the gutter, and they are all spoiled. Her father will beat her if she does not bring home some money, and she is crying. She has no shoes or stockings, and her little head is bare. Pluck out my other eye, and give it to her, and her father will not beat her."

"I will stay with you one night longer," said the Swallow, "but I cannot pluck out your eye. You would be quite blind then."

"Swallow, Swallow, little Swallow," said the Prince, "do as I command you."

So he plucked out the Prince's other eye, and darted down with it. He swooped past the match-girl, and slipped the jewel into the palm of her hand. "What a lovely bit of glass," cried the little girl; and she ran home, laughing.

Then the Swallow came back to the Prince. "You are blind now," he said, "so I will stay with you always."

"No, little Swallow," said the poor Prince, "you must go away to Egypt."

"I will stay with you always," said the Swallow, and he slept at the Prince's feet.

All the next day he sat on the Prince's shoulder, and told him stories of what he had seen in strange lands. He told him of the red ibises, who stand in long rows on the banks of the Nile, and catch gold-fish in their beaks; of the Sphinx, who is as old as the world itself, and lives in the desert, and knows everything; of the merchants, who walk slowly by the side of their camels, and carry amber beads in their hands; of the King of the Mountains of the Moon, who is as black as ebony, and worships a large crystal; of the great green snake that sleeps in a palm-tree, and has twenty priests to feed it with honey-cakes; and of the pygmies who sail over a big lake on large flat leaves, and are always at war with the butterflies.

"Dear little Swallow," said the Prince, "you tell me of marvellous things, but more marvellous than anything is the suffering of men and of women. There is no Mystery so great as Misery. Fly over my city, little Swallow, and tell me what you see there."

So the Swallow flew over the great city, and saw the rich making merry in their beautiful houses, while the beggars were sitting at the gates. He flew into dark lanes, and saw the white faces of starving children looking out listlessly at the black streets. Under the archway of a bridge two little boys were lying in one another's arms to try and keep themselves warm. "How hungry we are!" they said. "You must not lie here," shouted the Watchman, and they wandered out into the rain.

Then he flew back and told the Prince what he had seen.

"I am covered with fine gold," said the Prince, "you must take it off, leaf by leaf, and give it to my poor; the living always think that gold can make them happy."

Leaf after leaf of the fine gold the Swallow picked off, till the Happy Prince looked quite dull and grey. Leaf after leaf of the fine gold he brought to the poor, and the children's faces grew rosier, and they laughed and played games in the street. "We have bread now!" they cried.

Then the snow came, and after the snow came the frost. The streets looked as if they were made of silver, they were so bright and glistening; long icicles like crystal daggers hung down from the eaves of the houses, everybody went about in furs, and the little boys wore scarlet caps and skated on the ice.

The poor little Swallow grew colder and colder, but he would not leave the Prince, he loved him too well. He picked up crumbs outside the baker's door when the baker was not looking and tried to keep himself warm by flapping his wings.

But at last he knew that he was going to die. He had just strength to fly up to the Prince's shoulder once more. "Good-bye, dear Prince!" he murmured, "will you let me kiss your hand?"

"I am glad that you are going to Egypt at last, little Swallow," said the Prince, "you have stayed too long here; but you must kiss me on the lips, for I love you."

"It is not to Egypt that I am going," said the Swallow. "I am going to the House of Death. Death is the brother of Sleep, is he not?"

And he kissed the Happy Prince on the lips, and fell down dead at his feet.

At that moment a curious crack sounded inside the statue, as if something had broken. The fact is that the leaden heart had snapped right in two. It certainly was a dreadfully hard frost.

Early the next morning the Mayor was walking in the square below in company with the Town Councillors. As they passed the column he looked up at the statue: "Dear me! how shabby the Happy Prince looks!" he said.

"How shabby indeed!" cried the Town Councillors, who always agreed with the Mayor; and they went up to look at it.

"The ruby has fallen out of his sword, his eyes are gone, and he is golden no longer," said the Mayor in fact, "he is litttle beter than a beggar!"

"Little better than a beggar," said the Town Councillors.

"And here is actually a dead bird at his feet!" continued the Mayor. "We must really issue a proclamation that birds are not to be allowed to die here." And the Town Clerk made a note of the suggestion.

So they pulled down the statue of the Happy Prince. "As he is no longer beautiful he is no longer useful," said the Art Professor at the University.

Then they melted the statue in a furnace, and the Mayor held a meeting of the Corporation to decide what was to be done with the metal. "We must have another statue, of course," he said, "and it shall be a statue of myself."

"Of myself," said each of the Town Councillors, and they quarrelled. When I last heard of them they were quarrelling still.

"What a strange thing!" said the overseer of the workmen at the foundry. "This broken lead heart will not melt in the furnace. We must throw it away." So they threw it on a dust-heap where the dead Swallow was also lying.

"Bring me the two most precious things in the city," said God to one of His Angels; and the Angel brought Him the leaden heart and the dead bird.

"You have rightly chosen," said God, "for in my garden of Paradise this little bird shall sing for evermore, and in my city of gold the Happy Prince shall praise me."

Köszönöm Budapestnek,

hogy kifacsarta belőlem



1. Érzékeny útirajz



A hosszú távon vezető buszsofőrökben a dupla kávé tartja a lelket.

Onnan tudom, hogy most gyúlt be a motor, s vele együtt a nóta.

Indulunk. Megyünk "magyarba". pestre. Megér egy estet, egy utazós éjszakát.

Ülök, figyelek, érzékeim élesednek. Bűz van, zaj, helyfoglalás.

Kikanyarodik a busz, fásult asszonyok fásult mozdulatokkal integetnek. Aztán, még el sem tűntünk, máris indulnak haza. "Szívem vidulj, ember indul", viccelődik egy utazó, a többiek kacagnak. "S osztán egy hónap múlva aszongyahogy, szívem keseredj, ember közeleg." Még nagyobb nevetés.

Előkerül a pálinka, a félelem szegre akasztódik, kézügybe kerül a székely virtuskodás. Virtus székelykedés. Hallani, hogy az előttem ülő fickó hány "magyarnak" verte ki a fogát, mert azok lerománozták. ("Aszongya, bazeg, román." "Mondom, azistenedet.") S mintha csak vezényszóra, a magnóban egy "magyar" elkezdi énekelni: "Erdélyi srácok vagyunk, / Dolgozni nem akarunk, / Elküldtek dolgozni, / Elmentünk bunyózni, / Erdélyi srácok vagyunk". Ezt énekli, természetesen szintetizátor-kísérettel. Véreim szemibe szökken a vér s a könyü, mejjöket édes, magasztos honfibüszkeség s honfibú dagasztja. Dúdolják. Szomszédom leveszi lábbelijét, hadd érezze mindenki, milyen mokány székely ő. Mindenki érzi, hejj, de a székely esszetartó fajta, egy se szól, hogy hóhahej, de büdös vagy! Énekelnek. Az én véreim.

Szégyellem magam. De nem, kiabál bennem a sznob, én nem tartozom hozzájuk! Mégiscsak, bizonyára én vagyok az egyedüli a buszon, aki angolt tanít pesten. Körbenézek, s há tényleg biza én vagyok. Minden rokonszenvem az övék, egyből. Elnézem kezeiket, nagy, székely, munkás kezeiket. Hej, bizony ezek a kezek, mi mindent elvégeznek, mondom magamban. Mindent, amit a finom "magyar" kéz el nem végez. Biza, háborodok fel, miféle dolog ez? De aztán rájövök: disznótor, nem erőszak. Kell a pénz, népem? Takaríts gazdagéknál, népem, dolgozz negyven fokban a tetőn, rakjál sörösládát, népem. Taníts angolt. Az asszony megcsal, a kölykeid szégyenkeznek miattad, hogy csak egy telefont viszel kettejüknek. Kellett ez neked? Na, akkor járj át a határon harmincnaponta, pecsétért. Nem is érdemelsz mást.

Bizony mondom nekik:

feleim olyan ez az élet mint ez a mondat

nincs eleje

nincs vége

még vesszeje sincs

csak egy rész-let

egy kipontozott hely

egy képzeletbeli egyenesen

..........................

ilyen



Rám bámulnak, nem értik, elégedetten nyugtázom felsőbbrendűségemet.

Lelkem ugyanis finom és törékeny: karcsú váza. Otromba szavaik percenként roppintják ketté. Én nem, én nem vagyok!

ilyen

Szól a zene, a busz csupa derű. Náluk e szöveg nem hódít. Túl szövegszerű.

Megyünk, megyegetünk. magyarba. pestre.

Fogy a pálinka, van, aki keseredik, van, aki erősödik. Vendégmunkása válogatja. Még több cipő kerül le, s pulóver is, a szag megnő. A szemekből most már kicsordul a könny. Vissza-visszanézünk félutunkból. Hitvány egy élet ez, hallode.

olyan

Elzeng az utolsó akkord a kazetta A side-járól. Hogy a füredi Anna-bálban, akinek nótája nincsen, annak szíve sincs. Mindenki ott sír, ahol senki se látja.

Megállunk, pisilni, cigarettázni. Szorítja a nadrág a vendégmunkás tökét.

Mesélnek a fiúk:

"Mágfogtam, értettedé, húsz ládát, s úgy húztam, hogy a főnök egybő' prémiumot adott." "Negyven talicska prizmát toszítottam fel a kilencedikre!" "Mondom neki, Áj, én, jú, te, hí, sí, it, ő, hímnem, nőnem, semleges nem. Ammeg csak néz, hogy mi? Hogy hogyhogy az angolban ez külön van? Há' milyen nyelv ez?"

Bédurrantják a buszt, szedelőzködünk, vissza. Aszongyaja sofőr, hogy mindenki itt vané, vagy mijazisten. Ekkor szokott elhangozni: "Aki nincs itt, szóljon!" Kacagás. A székely humor, az, mondom.

Kolozsváron leszállnak az egyetemisták. Néma megvetéssel nézik, amint néma megvetéssel nézik őket.



Kényelmesebben ülünk, bár nem mondhatni, hogy pompásan.

S alig koppan le az ember szeme, már ott is van a határ.

"Akit lászédnek, az tágyén egy százast a pasaportba, ne es próbálkozzék alkunni!" - hangzik el a jó tanács. A sofőr kiosztja a hatvanötezer forintokat, mely az átlépés nélkülözhetetlen feltétele. Az emberek büszkén mosolyognak, hogy ma megint átverik a vámost. Ötvenen vagyunk a buszban: két embernek van legális munkavállalási engedélye. De lassan lekonyul a virtus, a székely reszket: "Csak ippeg ángémét ki ne nezzen, s le ne száliccson." Magyarázzuk, rossz románsággal, hogy csak vendégségbe megyünk. Igen, da, a barátok, prietenii, da. Meghívtak. Csak egy hetet, o szöptömünö, a week. Közben eltakarják bütykös, még malteres kezüket. Vagy az angolszótárt.

Leköpnek.

Borson és Ártándon, Biharkeresztesen és Nădlacon és Nagylakon, mindenütt. Bunkószékely. Ez a nevünk, világszerte. Így, egybeírva. Mondjuk magunkról mi is. De nekünk szabad.

Boldogok vagyunk, hogy átengedtek. A magyar vámosnak megnyaljuk a kezét. Nagyképű poénjaira kedélyes kacagást csalunk elő magunkból, s egymás felé biccentünk: "Ez igen humor, tezsvér! Nagyon jó!" De homok ez, s a lélekben csikorog tovább.

Újabb pisilés, immár a szent, magyar földön. Forinttal fizetünk, megnő a hang, kiered a nóta. Duhaj kedv, be szép ez a magyarország, azannya!

Be lapos, bolond, így van kitalálva, messzebbre lehet látni!

Kókuszreszeléket vesz az egyik utas, megszórja a kollégák markát vele. Szemenként, szálanként szedegetik: megnyálazzák ujjaikat, s igyekeznek csak egyet elcsípni. Megy a dolog. Mert itt már nem döcög a busz.

Valami ungarische rádió furakodik be az utastérbe, hírek, így hát gyorsan megfordul a duplakávé. S kezdődik elölről. Kék a szeme. Atyaúristen.

Három felé jár az idő. Elszunnyad a székely, de nagyokat horkant közben, s fészkelődik. Kényelmetlen a szék, s az álom porlik, mint a szikla.

Zuhog az eső, mikor a Népligetbe megérkezünk. pesten vagyunk!

Leszállok, kihalászom a negyven kilós csomagot. Az első két lépés után eltörik a cipőm talpa. Mind a kettő. Zoknim mohón nyeli a drágaszentmagyar esővizet.

Helyben vagyok, basszam.



2. A Kedves



A Kedves olyan, mint én. Vendég, ő is vendég itt. Vendégtanuló. Vendégegyetemista. Hogy majd Ő is szakképzett vendégmunkás lehessen.

A Kedves csodálatos nő.

Véletlenül találtam rá és találtuk meg egymást. Semmi sorsszerűség, semmi előre-megírtság, eleve-elrendeltség. Semmi predestináció. A kedves katolikus.

Legszebb nő a világon. Néha aggódó arcot vág, és szóvá teszi, hogy esetleg pocakja lenne, majd tükörsima, feszes hasát mustrálja figyelmesen.

Ő is angoltanár lesz. Sokkal jobban beszél angolul, mint én. Néha megremegek, hogy elcsábítja majd tőlem a tanítványokat.

A Kedves végre-egyszerű. Végre-nem-mesterkélt. Végre nincs olyan, hogy tudom hogy tudod hogy tudom. Egyenes dolgok vagynak. Nincs csel, hazugság, műkín, mártírium.

Csak szép, egyszerű szerelem van. Mert szép, egyszerű a szerelem. (Ahogy egy barátom is írta volt, az ókontriban.)

A Kedves nem hajlandó olyan bűnök miatt hibásnak érezni magát, amelyeket nem követett el. A szerelem csataterén - bizánci fortélyokon - edződött elmém ilyenkor meglepetten áll és bámul.

Hát ráncba szedem magam, és igyekszem Hozzá hasonulni, eltanulni tőle ezt-azt - bár beleszoktam a szerepbe, a bizánciba, nagyon. Gyötröm is vele eleget. De Ő megbocsát, újra és újra, végtelen a türelme.

S megint szeret. Betakar éjjel, ha lerúgom a takarót, megsimítja a homlokom, ha ráncos, nevemen szólít, a szemembe néz, és azt mondja: "Szeretlek!"

Ilyen egyszerű ez, végre, végre, végre!

A Kedvesemnek magától értetődő a szerelem, és magától értetődő a szerelmeskedés.

Sikít, ha jó, és aranyosan duzzog, ha néha nem. Nem játssza meg sem a dívát, sem az ötvenes nőt. Ismerem, látom hát magam a szeme tükrében. És boldog, erős férfi lett belőlem mellette, az ágyban, a földön, az égben.

A szeme kék, és néha cseppint bele, meg feketével körberajzolja, hogy még kékebb legyen. Hiába mondom, nem kell, nem kell, s féltem nagyon, hogy baja esik. Ő úgy tudja, így szebb, s vita nincs.

Meg aztán sosem törülközik meg zuhany után. Áll, kis törülközővel a derekán és vacog. Ilyenkor én dörzsölöm meg, azt kéjesen tűri, mint egy kis ázott macska.

A Kedves odaadó, és mindig rám gondol, arra, hogy én. Magára figyeltetni, csak magára, saját érzéseire és érzékeire igen nagy fáradságomba kerül. De mikor sikerül, tudom, hogy megérte.

A Kedves talpraesett, tűzrőlpattant és harcias lányka. Kézen ragad, megelőzünk kétszáz embert, a sor elején termünk, és mire a Tömeg tiltakozni kezdene, már száguldunk is elazon - mikor valamit intézni kell. Mindent tud, s amit nem, azt megtudja. Ha valami nem tetszik neki, veszekszik. Ilyenkor én nem is tudom, hová nézzek, nagy zavaromban. Makogok valamit, hogy hehe, meg bocs, közben Ő hercegnői gráciával és bájjal már ki is vonult, elégedetlenségét kifejezendő. Ilyenkor utána iszkolok, és ijedten menekítem vélt veszély elől.

A Kedves büszke arra, hogy tájszólása van, és eszébe sem jut akadémiai kerékbe törni a nyelvecskéjét. Bár vendégmunkás lesz belőle is, sosem fogja ennek a gyötrelmeit átérezni, mert nem hajlandó rá. Ő büszke vendégmunkás lesz, azt hiszem, az egyetlen.

Egyszer azt kérdezte tőlem egy bennszülött, egy "született magyar", ráadásul nő - így gyütt ki a szájábú:

- Ti azért vagytok ugye együtt, mert ti, mint erdélyiek, összetartotok, ugye?

(Itt egy pillanatra azétt álljunksza meg. Mert én nem tom hogy gondóják itten ezek eztet. A dógot. De erős a gyanúsításom, hogy úgy gondolják, hogy akkó mük menyünk az uccán, nagycsúf székely menéssel. S akkó meglássuk egymáson, hogy nosza, a némber erdélyi, s az embör es a'. S akkó a biztonság kedviétt azétt még egyet csekkolunk:

- Te es az vagyé, me' én az vónék, hö! - mongyuk egymásnak, s a seggünk árkába rovásírással beletetovált "Erdély forever!"-felirat alapján béazonosíccsuk egymást, s boldogan egymás nyakába ugorunk, s elkezdünk baszni, s annak nyomán az erdélyi nő újabb kicsi vendégmunkásokat potyogtat el, akik aztán már tej helyett is az őshonos pestiek kenyerét eszik. Ja, és azonnal tagjai lesznek a határontúlimagyar-nagyszentösszeesküvésnek.)

A Kedves Szegeden él. Még egy kicsinyig. Még míg végez. Aztán jön pestre. Hozzám. Vendégmunkás-couple leszünk. Illegális és boldog pár. Együtt fogunk lakni és dolgozni, feketén, mint az éjszaka. Aztán elveszem feleségül, el én!

Vonattal járok le hozzá.

Pénteken, estefelé indulok. És hétfőn, délelőtt térek vissza. A hétvégéinkről, magunkról már nem sokat mondhatok, így is lehet, sok lett. Az csak a mienk. That's ours. Gazdagabbak vagyunk bárkinél.

De azt még elmondom, hogy Most, pénteken, mikor mentem, megállt a vonat, Cegléden, vagy valami ilyesmi.

A nemdohányzó kocsikban, a budival szemben van fél négyzetméter hely. Ott szívtam el egy cigarettát, lehúzott ablak mellett, hogy egy őshonos, drágaszentmagyar tüdőben se tegyek kárt.

Kihajoltam az ablakon, és akkor, egyetlenegyszer éreztem békét, mióta vendégmunkás vagyok.

Sötét volt, néhány talányos lámpafény pislákolt - kellemes, őszi este -, kutya ugatott, a szellő simogatta a füstöt. Amúgy csend. Nyugodt volt minden.

Elfelejtettem a nyűgöt, a hétköznapokat, a vízumot, a nemlétező munkavállalásit, a határátlépéseket. Álltam, cigarettáztam, és hallgattam az estét, az esti Magyarországot. A kutyaugatást, a szellőt. Olyan volt, mint otthon.

Minden megállt bennem. Ennyire még soha nem éltem a pillanatnak, és ennyire még soha nem éreztem át a pillanatot.

Aztán eszembe jutott, hogy Hozzá megyek.

Sosem láttam (éreztem) még ilyen szépnek Magyarországot.

3. Vendégmunkás-léthelyzetkék



Én vendégmunkás vagyok. I am a guestworker. But a special one. I'm an English teacher.

Angoltanár lettem. Ritka fehér, mint a vendégholló. Felvettek, feketén, persze: no nyugdíj, no tébé, no TAJ, no ANY, no THING.

Magam vagyok, s rá-utalva.

Járom ezt a fenenagy várost, s hirdetem az igét. Meg a ragozását.

Mikor valaki megkérdi, miért szeretek tanítani, azt mondom, hogy nem szeretek tanítani.

Első munkahelyem máris a mélyvízben volt, a Duna mellett, a csúnyábbik oldalon. A tanítás abból állt, hogy igyekeztem megvédelmezni magam fiú- és lány-tanítványaim fizikumától. Mondták ugyanis nekem, de egyből, hogy hülye szegedi, mire akarol te tanítani minket, s jöttek nekem, hogy összetörnek, de csúful. De én se jettem meg, s adtam nekik gázsprét, s üttem a csürhét az ólombottal, melyet mindig ott hordok magamnál, s lett rend egyből. Kicsi ideig, mert alighogy, felállt az egyik leánka, volt vagy tizenöt éves, saszongya, leszop, ha adok neki egy ötöst. (Bezzeg a többi mind 19-20 éves volt, és büszkén vallotta magát kilencedikesnek.)

Ez az iskola ugyanis egy javítóintézet volt, szociális segélyszínűre mázolva, s nekünk, tanároknak az volt a feladatunk, hogy segítsük őket beilleszkedni a társadalomba. Azóta meggyőződésem, hogy a szocializálás eszköze bizony még mindig sokkal inkább a botütés (de legalább száz!) s a deresre húzás, nem pediglen a szép szó, mely mit sem ér.

Mondhatom ezt azért is, mert én próbáltam a cselt a Szép Szóval, például így (viccesgyerek-imidzs): rögtön első nap van, bemegyek az első osztályba, látom mekkorák, de azért szemérmesen azt mondom: I am, you are, he, she, it is. Felírom a táblára is, lássák. Közben mondom, fiúk, lányok, ez biza egy ilyen nyelv, egyes szám harmadik személyben van benne hímnem, nőnem, s még semleges nem is. Nem, mint a magyar, hogy csak ő, s azzal annyi.

Megfordulok, várom a cinkos vagy csúfondáros mosolyt, hogy: mit magyarázza ez itten a ragozást, nyolc éve tanulunk már angolt. Kacsintanék, de szememre fagy a hunyorítás. Bamba arcok merednek rám: Hogy mi?, mondja az egyik. Hogy milyen francos egy nyelv ez? Ilyent mi még nem hallottunk, há' bolondok ezek az angolok, vagy mijazisten?, s ezen erősen felbosszankodván lelkük a szocializálást többet bé nem fogadja, hanemha öklük megkeményedik, s verni kezdenek, egészen addig, amíg meghátrálok, s otthagyom őket, mint az oláh Szent Pálékat.

Nade most mi lesz veled, szegény vendégmunkás? Pénzed nincsen, ergo kenyered se nincsen.

Pökd meg vékony tenyered, s lapozd fel a pestiestet, mert kőmíves nem tud lenni belőled!

Kaptam aztán másik állást, szépet, jót, felnőtteset. Én nagyon szeretem a felnőtteket, és húsz év alatti embert látni sem akarok már.

Sejde, a víz még mindig mély, s a kezdet még mindig nehéz, mert még mindig tart, s megeshet, hogy a végbe is belenyúlik, viszonylagos (- közép-szerű) jómód nélkül.

Mert drága ez a város, s a vendégmunkásnak csak lej csörög a zsebében, s kevéske euró, de azt es úgy válcsa bé, mint az ecceri székely, hogy tíz euró mellé még tíz tojást is ad, hálából.

De bizony tojás sincs itt, csak a boltban, csakúgy, mint erdő, havas, rengeteg.

S közlekedni kell, mennek a motorok, forognak az utcák. Bémenyek az aluljáróba, s alig tudok kikeveredni belőle, akkor is rossz irányba. Elalszom a buszon (vendégfáradtság lep meg), s hangosbemondó ébreszt, végállomás, tessék leszállni, s csak néz az ember ilyenkor, hogy mi ez a sok blokk körös-körül. Osztán a Deák-tér se semmi, főleg az a piros metró, amíg felverekedtem magam a felszínre (ekkor tényleg éreztem, hogyaszonya, drágaszentmagyar anyafőd), kétszer váltam halálra, hogy még mindig csak egy szinttel vagyok feljebb. Nem es menyek többet ilyen léánkaszínű metróval, az biztos.

S kényelmesek ezek a pesti népek, még a Rákóczi-tértől is villamost fognak a Blaháig, én, ha megerőltetem magam, elköpök odáig, dehát paraszt, köpködj a saját udvarodon!

Járom gyalog az utakat, de meg is van a látszatja, mert bizony sokszor éhesen fekszik le a vendégmunkás, s álmodik mindenfélét, szalonnával, hazaival. És barátoknál lakik, vagy munkásszállón, ruhái a földön vannak polcon, s porosodnak, mint az emlékei. A házkulcs, a bicska rozsdásodik, s véle együtt a székely is.

Alszik, ha tud, s másnap megint továbbmegy.

Nagy-nagy sugárúton kicsi székely legény.

Sok-sok kocsi között egy szál harisnyában.

Batyuval a hátán, gyalog.

S zsebéből sejde kikandikál piros, román útlevele, melynek műanyag-lamináltságát egész világ szidja, de leginkább jómagam, mert ha leszed ("lászéd") érette a vámos, elcseszi bimbózó emigrációmat.

Árva itt az ember, s csak a saját fajtájára számíthat. Mégis szövetség ez valahol, nem is szent, de nem is seggbe tetovált: látom a pofáján rögtön, ki jött otthunnan. A rendőrt úgy próbálják levegőnek nézni, hogy ordít róluk, félnek. S mindig a Rendőrre gondolnak, meg az igazoltatásra, meg a határra, örökké fejük fölött lebeg Vámosklész karja, hangja, orcája, amint éppen néhány évre kitiltja őket a lehetőségek eme földjéről, ahol a pénz minél okosabb elosztására és spórlására gondolhatnak, akciós szalámit ehetnek, s tőkét halmoznának fel, igen nagy halomba. Látni őket a Blahán, a Határ útnál, Keletinél, Moszkva-téren. Ahogy átsurrannak.

Én is így surranok, mert otthon azért kötöttek belém, mert magyar voltam, itt meg azért, mert román vagyok. De megírták ezt mások, szebben-jobban énnálam. Ők voltak itt a vendégértelmiségiek.

Én - büszkén, mégis szerényen - munkásnak tartom magam. Az angol nyelv alázatos és számító szolgájának. Drága angol nyelv, drága angol nyelv, tényleg drága vagy, s megy fel az árad, mint az istennyila lefelé, hála a fennvalónak, s a csillagösvénynek.

S buta ez a nép, mert nem beszél nyelveket, de hörögve akar csatlakozni oda, ahol csak más nyelveket beszélnek, franckarika.

És ez jó nekem. Jó nekem.

De azért a vendégmunkás is sír. Háromhavonta egyszer. Akkor viszont nagyon. Ilyenkor egyedül van, egyedül kell lennie. Amiért ilyenkor sír, azért soha, senki előtt nem sírhat. Még a Kedves előtt sem. Zokog, hörög, vörös a szeme, de mivel sötétben sír, ez nem látszik.

Ezenkívül kösz, megvagyok. Elveszni nekem úgyis csak testileg lehet. Otthon vagyok már pesten, de nem vagyok otthon magamban.

Többet eszem, kevesebbet szívok. Lakás, asszony is került. Társbérlő is akad, bár saját érdekében ne hergelje bennem a székelyt, ne szóljon rosszat anyáról, kedvesről, vendégíróról.

Kerekedik az arcom, tisztul a tüdőm, izmosodik a karom, okos dolgokat találok ki:

Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne.



4. Újabb nyöszörgések



Érkezés

A vendégmunkás egy hátizsákkal érkezett pestre.

Volt benne három póló, három alsógatya, három pár zokni, és sok-sok igazolás arról, hogy tud angolul.

Azóta eltelt három hónap.

Most már van négy pólógatyazokni. Diploma, okirat, elismervény vagy elismerés semmi.

Van viszont egy rendesen összezavart identitástudata.

Ezért

Frusztrált.

Pökuráriu Joán és a pokol

Hazatérés kicsit, mikrobusszal: kultúrutazás.

Mellettem fiatalember ül, nagy helyen. Mellénye közöttünk hever. Bemutatkozunk, még pesten, jó útitársakhoz illően. Nevem mondtakor beleborzongok, be szép, s be magyar.

- Pökuráriu Joán még vaagyak. - mondja ő hangosan, fészkelődve.

Elámulok. Az ember ugye azt várná, hogy a tényleg román (nekem fontos ez a különbségtétel) legalább úgy viselkedjék pesten, mint a magyar ember mondjuk Kolozsváron. Csak csendben, s szőrmentén pusmogva.

P. J. viszont kiereszti a hangját. Mondatszerkesztése és a hangsúlyeltolás percenként szántja fel filológus-lelkem gyöpét.

- Kluzsról, na, hogy van magyarosan, Kaalazsvárról még mentem el, osztán Pésztán mandam a hivatalnál a nőhez, itt van nagy bog pénz, csáljon nekem magyar csetöcénia! - meséli élvezettel, hogy intézte el azt, hogy már két éve rendes, papíron nyilvántartott állampolgára e szép, lapos országnak. Mutatja, mennyi a bog pénz, ami ehhez kellett. Vastag köteg, még ha túloz is.

Csak nézem, és hallgatom. Ahogy megnyilvánul. Ahogy jelenség. Mert az. Egyenesen szimbólum. Lám, lám, mit annyit nyafogni az identitás miatt. Hallgassuk meg Pídzsét:

- Ne izs még halljam a hangjikot, fújj, bűdös olájok! - mondja, mikor a román vámos közelít felénk. - Nézzed meg! - böki meg az oldalamat, s egy patkányra mutat, aki kétségbeesetten szaladgál a vallatószobához hasonlatos vámvizsgáló bódé mellett. - Pont olyan még van, mint a vámos pofájánál, ugye? Hiába, román vámos, patkány, hihi! - S csak vihog.

Aztán, mikor kellőképpen oldalba bökdösött mindenkit, s akinek lehetett még a szemébe is belehunyorgatott, újra megszólal, mégpedig miután átmegyünk a határon, s már a román utakon döcögünk.

- No, kezdődik még a sötétségnél - mondja emberünk, s körbenéz, érti-e eléggé mindenki, mennyire megveti ő ezt a kivilágítatlan, pirossárgakék Nagyváradot.

Zenét fogunk a rádión, beáramlik a sötétbe egy román dídzsé, jó estét kíván. Pídzsé arca rémültté válik, kétségbeesetten csavargatja a keresőt:

- Milyen helyhez van ez, nem még menyen itten a Danubiusnál, ozisténit! Nyavolás ország, szakadjatok meg a zenétekkel együttesen még, hogy a dumnyezó szö futyé toátö lúméja romünéászkö!

Haladunk bele az éjszakába, a nagy, román éjszakába. Pídzsé arcán csorog a verejték. Retteg attól, hogy ő (és) ez az ország. Hiszen ő már magyar állampolgár.

Motyog vagy kiabál, szidja az utakat, a nemzetet, a puliszkát, a román gerincet, dicséri a magyar észt, állapotokat és nyelvet.

Olyan lelkes, hogy lassan elszégyellem magam. Hogy én nem vagyok ennyire oda magyarországért. És nem gyűlölöm ennyire a románokat. Valami baj van velem, asszem. pesten, a piacon csomó embernek nem az enyém a szeme vágása, mégis imádják a helyet, ahol élnek. Én nem szeretem eléggé azt az országot, melynek polgára akarok lenni. Nem úgy, mint Pídzsé. Aki meg is érdemli, hogy magyar állampolgár legyen. Soron kívül.

S otthon?

A vendégmunkás ha hazamegy, régi barátai is benne laknak, ugratják, sértegetik.

Hogy emigráns. Meg disszidens. Meg hazátlan. Meg román. Meg "magyar". Vagy: "pesti". Fogást nemigen találnak rajta, kitartásuk mégis bámulatos.

Szomorúan és csodálkozva és értetlenül néz le és körbe ilyenkor a vendégmunkás. Hogy miért teszik, azon gondolkodik, s honnan ez eredendő gyűlölet. Ezek az emberek utolsó nadrágjukat is megosztották volna, mikor egy cipőben, bizony, jártak még. Mi fáj most nekik?

Hogy nincs merszük egy hátizsákkal megérkezni pestre?

Amikor szójátszik

vendégcsapat - mert nem egyedül jön

vendégeskedik - bizony

vendégfogadás - hitvány

vendégjog - nincs

vendégmunkás - immigrant worker

vendégművész - szeretne lenni

vendégszerepel(ne) - (ha hívnák)

vendégszoba - az albérlete

vendégszerető - ugyan

vendégoldal - reng (susog) a tolla alatt

vendégoldalak - -ból lesz a Vendégkönyv

A toleranciáról, mint olyan

Tévé. Nézem. pesty fekete doboz.

A homoszexuális prostituáltakról van szó. Interjú meg minden.

Azt rebegi az egyik, hogy ő nem érti, miért bántja őket a Hatóság, hiszen ők egyáltalán nem okoznak akkora veszteséget a kormánynak, "mint a románok, a feketemunkások". Na tessék.

Már egy buzikurva is lerománoz.

Hátrányai

Amikor más olvas, tanul, én olyankor utazom. Haza, vissza, a munkahelyre. Vagy papírokat intézek, sorban állok. Vagy lenyűgözve nézek ki az ablakon. Még a metróban is. Így hát eleve a lépéshátrány. Ha nem lennék ennyire okos, minden bizonnyal nem tudnám felvenni a versenyt az "ölükbepottyant" echtékkel.

Méla

Elnézem, hogy megy tönkre fiatalságunk papírok intézése, a lebukástól való félelem miatt és közepette. Ahogy "legszebb éveinket" azzal töltjük, hogy legalább egy pici részét próbáljuk megteremteni annak, ami itt mindenkinek eleve adott és magától értetődő. (Szép, nagy, erős és egészséges koldusokat látok. Ők magyar állampolgárok. Rang ez is, kérem, koldulni csak magyar személyi igazolvánnyal és útlevéllel!) Nem kell többre gondolni, csak a következőre: azon fáradozunk évekig, hogy helyrepofozottnak vélt identitásunkat, s hogy mi szintén magyarok vagyunk, papírokkal és igazolványokkal is aládúcoljuk. Már harmincöt az ember, mikor észreveszi, ha igen, hogy nem megy.

Nagyon profetikus leszek ilyenkor, meg szomorú.

Néha kiabálok a többieknek, hogy

Jóllakott, kövér polgárok s Akciók! mindenütt, ez téveszt meg benneteket, testvéreim?!

Asszonyok kara

Ó, a vendégmunkás asszonyok!

Igen különös fajta.

Erdélyi nőink legbátrabbjai, legtalpraesettebbjei ők. (Nem a legszebbek, azok nálunk sem dolgoznak.) Nem félnek semmitől, jókedvűek és hangosak. Mindenütt otthon érzik magukat, mert nincs szükségük arra, hogy otthon érezzék magukat. Nem gondolkodnak sokat, keresni jöttek ide, és keresnek is.

Tele vannak ismerősökkel, akikben nem magyar állampolgárt, hanem csak másik embert látnak, s bár azok viszolyognak tőlük, mieink nagy hangon üdvözlik őket, találkozáskor.

Természetes nekik, hogy Itt vannak.

Asszonyok kara.

Isteni a küldetésük.

Mindenki gyűlöli őket.

A Kedvesről, mégegyszer

...és a Kedves két szép, erős, de legfőképpen magyar állampolgár gyereket szül majd nekem...

Alul

Az Aluljárók még mindig rejtély számomra. Sosem tudok jól kijönni belőlük. Mindig a wild side-on walkolok ki. A fene érti.

Nézem, milyen céltudatosan, okos arccal, lazán és természetesen tud mindenki jó irányba lépkedni, a metróból feljövet.

Én meg állok sok út s lépcső előtt, melyiket válasszam. Szégyellek körbesétálni és minden feliratot megbámulni. Egyből kiszúrnák, hogy nem pesti vagyok.

Felmegyek hát az elsőn, vissza, fel egy másikon, megint vissza, úgy teszek, aki csak úgy, egy kicsit mászkál. Nézelődik. Turista.

Közben irigy pillantásokat vetek a született pestiekre. Hogy ők mennyire tudják, mi, hol.

Aztán rájöttem.

Ők csak egy utat ismernek. Ahol mindig járnak. Ahová a napi betevő hajtja őket, ahol saját napos oldalukat vélik.

A vendégmunkás mindig másutt jut a felszínre. Mindig másutt mehet. Ezer út közül választhat. És ez azért nem semmi.



5. Epilógus - hónapokkal később



Néhány napja próbáltam kinyitni a bicskámat, nem sikerült. Berozsdásodott bennem a székely, vontam le a következtetést.

Étolajjal segítettem neki, puhánymód.

Nem mérgelődtem, nem nyafogtam, s jó lenne, ha ebben a szövegben is így maradna ez: rezignált (mert olyan jó szó), bölcs hangon mondhatnám el, amit szeretnék.

Valóban, kissé erősebb és puhányabb lettem ezalatt a pár hónap alatt. Kevés dolog tud megrázni már, és/viszont én is villamossal megyek a Kálvintól a Fővám térig. Nyugodt vagyok, s panasz-szóm is kevés, na nem mert annyival jobb, csupán megszoktam, meg felnőttem, ilyenek.

Továbbra is vendégmunkás vagyok, viszont nem óhajtom cipelni ennek a keresztjét, és már nem élek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket nyújt, nyújtani tud: nem kérem ki magamnak, miután kiprovokáltam az elnevezést, hogy büszke sértettségem és sértett büszkeségem teljes egészében pompázhassék valami nem is létező igazságszolgáltatás előtt. Továbbra is megaláznak és továbbra is bizonytalan a jövőm, a lét, de hát tavasz lett közben, meg háború és járvány, más lett a dolgok politúrja, s az is ahogy s ahonnan csillognak.

Elértem, amit akartam: van munkám dögivel. Annak dolgozom, aki megfizet, s ha valakinek extra kívánságai vannak, fogom a kalapomat, mely jelen pillanatban még csupán egy sapka, de azt olyan gráciával helyezem a fejemre, hogy lehajtott fejű pirulásra készteti halandó munkaadóimat. Jó hírem terjed, s csak én tudom, hány embert vezettem félre az angol nyelvtan labirintusában, s ott is hagytam őket rongyul, szellemi magvam kommunikálni-nem-tudásukban hajt csírát majdan. De addig fizetnek, mert tanulni akarnak a bohók. (Néha eszembe jut, hogy félnem jó lenne, s az is, hogy ha lebuknék, milyen mulatságosan nézne ki a jegyzőkönyvben az, hogy "...táskájában az angol nyelv oktatására alkalmas eszközöket találtunk...")

Elvesztettem néhány barátomat, akikre vendégmunkásként tettem szert, de szereztem újakat. Megnéztem, mit olvasnak a pestiek, s az eredmény lehangoló volt, és tudom, hogy mit tudok s mennyit érek, látom, mire voltam képes idáig, kicsit tán büszke is vagyok magamra, s akár haza is mehetnék.

De valami nem engedi, pedig minden porcikám indulna már. Fák, füvek, virágok hívnak, minden, ami innen szebbnek tűnik, mint volt, s mint lenne. Mégis maradok.

Most már tudom, kit kell itt szidni, s azt is, kit nem szabad, tudom, ki az erősebb kutya, s hogy mit csinál. Tudom, hogy kell kimenni az aluljáróból, s azt is, melyik a legrövidebb út az otthonom s a munkahelyem között. Tudom, ki számít, mi az elit, s mit tart fenn a köznek, mely tagjaival oly egy vagyok néha. Jobban ismerem a Kedvest is, s nem csalódtam. Tudom, hol olcsóbb a felvágott, s hogy mi a titka az akcióknak, s tudom, álmodhatnám éjjelente azt, hogy töltött káposzta erdélyi módra, de nem teszem.

Szóval sok mindent tudok, érzelmeim viszont alig vannak. Ahogy sejtettem előre, megölte őket a város, ez a város. Szemlélődés maradt és kommentár, without érzelmi íkú, natessék.

Elmegyek a kultuszhelyekre, kedvenceim hol laktak, és gyakran képzelem el, milyen volt pest a századelőn, és szeretnék élni kicsit ott és akkor, aztán rájövök, hogy nem tudhatom elképzelni. Nekem átvillamosozni a Dunán mindig mást jelent, mint akármelyik pestinek. Nekem a Citadelláról megszemlélni a várost mindig ugyanolyan. És sosem sétálgatok úgy a Kálvinon, mint Csáth Géza, Karinthy vagy Hunyady Sándor. Tudom, hogy sosem leszek itthon itt, sosem leszek pesti, de otthon sem leszek már otthon soha, és sehol sem fogom magam jól érezni, mert mindig hiányzik majd a másik. Tudom, hogy tézisem, mely szerint az emigrálásra egy generáció rámegy, igaz, s hogy e generáció esetemben én vagyok, azt is. (Keménynek kell lennem, hogy egészen el ne vesszek. Szívósságom viszont csak úgy működik, ha betartok bizonyos nevetséges, ronda, furcsa, többnyire egészségügyi szabályokat. Rigolyáim ezekből lettek, megviselik, gyötrik a Kedvest.)

Erdélyinek már, pestinek még nem vagyok jó. Nem is leszek, nevetséges ez a város, ez az ország. Otthon sosem látni sztárokat az utcán, s megmarad az egészséges távolság. Otthon nem ismer mindenki mindenkit, és nem ugyanazokat az arcokat látom mindenütt. Otthon nem lehet mindenki 15 percre híres, és csomó boldog ember van, aki sosem szerepel a tévében. Túl kicsi ez az ország, túl sok az ember benne, túl közel egymáshoz. Nincs erdő, hegy, mi elválasztaná őket, szép nagy család, az van. Nem szeretnék tagja lenni, s a többi bevándorlótól eltérően nem ájulok el attól, hogy mennyit lehet kevés pénzből enni, s nem mutogatom egy otthonról jöttnek sem a Duna-partot úgy, mintha az enyém lenne vagy legalábbis mintha én köveztem volna ki. Jóllakott, kövér polgárok s akciók mindenütt, s ez téveszt meg benneteket, testvéreim, már nem mondom, mert kinek.

Nincs már testvér, összetartás meg vidéki dolgok, egyenség van, unió.

Konstatálnom kell, hogy elvesztem, talán mindenkorra, mert sehova sem tartozom. Az étolaj csak ideig-óráig nyitja ki a bicskát, a karikás ostorral viszont nem lehet szalonnázni, de nem is kell, azt hiszem.

Légüres a tér köröttem, kicsit lebegek, s pattog a fülem, tompán hallom a világot, s benne magam. Új élmény kellene, más feeling, újabb megszokás. Ha világjáróbb alkat lennék, már továbbálltam volna.

pest semmi újat, jót nem tud nyújtani már nekem. Igaz, rosszat sem.

Lófaszt ért az egész, barátom.

ÁLLÁS, PONT


Azt az anyagot,
amiből a fölösleges gyerek,
meg a szükséges háború készül
(mondhatni: egymás oka és megoldása)
- a z t
gyűjtögessétek, gyújtogassátok,
hasítgassátok
nélkülem.

Úgy döntöttem - mivel eléggé halódik a blog -, hogy felpakolom a gyöngyből készült kreatív kis micsodáimat is. Fülbevalók, nyakláncok lesznek. Adok mintát is, hátha valaki meg szeretné fűzni :)

Az első egy gyöngyből fűzött fülbevaló lesz, melynek alapja azonban egy gomb volt. Teszek fel egy képet, aztán mondom az instrukciókat.

1. Háromféle gyöngyre van szükség először is. Három különböző méretűre. Színre teljesen mindegy milyenek, ami a fűző ízlésének megfelel :)

2. A gomb: olyan gombra van szükség, amin valamilyen textil bevonat van, mivel ebbe fűzzük a gyöngyöket.

3. Én ezt dróttal fűztem, de szerintem cérnával is lehet, aki azzal szereti. Én drótpárti vagyok.

4. Első lépésként a fülbevaló anyagába kell belefűzni a középső méretű gyöngyöket. Utána ezek közé a legnagyobbat, a végén pedig a kicsiből 5 db-ot a legnagyobb köré. De mutatom mintán is!

5. A kapcsot a legvégén fűzzük hozzá.

Hát ennyi lenne. Remélem érthető! Jó fűzögetést mindenkinek! :)

No, hát úgy döntöttem, közkincsé teszem a kedvenc sütis receptjeimet, saját képekkel illusztrálva. Mert én szeretek sütni. Így a blog is átminősül novellás blogból receptes-novellás bloggá. Izgi lesz, mi? Oké, jöjjön inkább a süti, ennyi elég volt felvezetőnek.

Borított epres, ami eredetileg borított meggyes. De nekünk csak eprünk volt itthon, rengeteg, és már muszáj volt megcsinálni.

(Egyébként egyszer a Recept klubban próbált ilyet sütni egy ismeretlen srác, és nem sikerült neki. Ott bénázott a tv-be, pedig ez totál egyszerű! Gáz volt, azóta meg már meg is szűnt a műsor szerintem.)

Hozzávalók:
Töltelék:
– eper (amennyi elég a tortaforma aljába), vagy meggy, abból 750 g-ot ír a recept
– 4 dkg vaj
– 2 ek cukor
– csokidarabok, vagy ha a meggyeset csináljuk, akkor pirított mandula

Tészta:
– 20 dkg vaj
– 8 dkg cukor
– fél citrom reszelt héja
– őrölt fahéj
– őrölt szegfűszeg
– 3 tojás
– 20 dkg rétesliszt
– 1 kk sütőpor
– 7-8 ek tej

És akkor nézzük a lépéseket (a képek kattintásra nagyítódnak):

1. A tortaformát kivajazzuk, megszórjuk a cukorral, és a csokidarabokkal.

2. Az epret ráterítjük.

3. A tésztához a vajat, cukrot, citromhéjat, fűszereket kézi habverővel krémesre keverjük. A tojásokat egyenként beledolgozzuk. A sütőporral kevert lisztet és a tejet váltogatva hozzáadjuk.

4. A tésztát az eper tetejére simítjuk. Ha marad eper, azt még belenyomkodjuk.

5. A süteményt a sütőbe tolva 180 fokon kb. 50 percig sütjük. A végén ilyen lesz:

A lényeg, hogy mielőtt kivesszük a formából, meg kell fordítani, hogy az eper a tetején legyen. Kihűlés után felszeljük, aztán megesszük. Mondjuk tejszínhabot is tehetünk rá, nagyon finom! És egyszerű is :)

– Apu!

– Tessék?

– Bejöhetek?

– Be – mondom megadóan.

Bejön, olyan méltóságteljesen, amennyire csak egy ötévestől telik.

– Írsz?

– Láthatod.

– Mit írsz?

– Egy történetet.

– Nemlétezik történetet?

– Micsodát?

– A Maul mondta, hogy te mindig olyan nemlétezik történeteket írsz.

– Ki az a Maul?

– Velem jár oviba, tudod, akinek az apukája mindig olyan kacskaringósan néz.

– Görbén.

– Jó, akkor görbén… Ugye, a Maul egy nagy buta?

– Hát… nem is tudom…

– Én nagyon örülök neki, hogy te nemlétezik történeteket írsz.

– Nagyszerű! Akkor meg vagyok mentve.

– Most nagyon meg vagy mentve.

– Nagyon? Miért?

– Mert hoztam neked valamit.

– Mit?

– Egy nemlétezik történetet.

– Na, erre kíváncsi vagyok. Mondd el.

– Nem elmondós. Itt van a kezemben.

– Akkor mutasd.

– Na, mi ez?

– Ez? Egy katicabogár.

– Nézd meg jobban!

– Akárhogy nézem, katicabogár.

– Számold meg a pöttyeit!

– Kettő.

– Na, látod! Akkor ez öt pöttyét elvesztette. Vagy ellopták tőle. Ha pedig se nem ellopták, se nem elvesztette, akkor ez egy nemlétezik katicabogár.

– Sajnos, kislányom, ez egy létezik katica.

– Nem látod, hogy két pöttye van?

– Dehogynem. De teljesen szabályosan van neki két pöttye.

– Két pöttyel született?

– Igen.

– És mégis katica?

– Persze. Úgy hívják, változékony katica. Latinul Coccinella bipunctata.

– Micsoda?

– Coccinella bipunctata.

– És amelyiknek rendes hét pöttye van, az is punktata?

– Az is, csak éppen septempunctata.

– És hogyha látok egy olyan katicát, amelyiknek tíz pöttye van, az is létezik katica?

– Hát az én fejem sem káptalan. De várjál, mindjárt megnézem. Valamelyik könyvben biztos benne van.

– Micsoda nem a te fejed?

– Káptalan.

– Az mit jelent?

– Hogy én se tudhatok mindent.

– És akinek a feje káptalan, az mindent tud?

– Majdnem mindent.

– A tízpöttyös katicát is?

– Azt is.

– De te nem tudod.

– Én nem.

– Akkor a te fejed kápos.

– Hát bizony, eléggé kápos.

– De én se tudom a tízpettyes katicát.

– Nem baj az.

– Akkor az én fejem is kápos.

– A tied is.

– De a Maulé, ugye, káposabb?

– Nem tudom, nem ismerem a Mault. Itt a könyv.

– Ha megtudjuk a tízpettyes katicát, akkor káptalan lesz a fejünk?

– Akkor még nem.

– De már nem lesz annyira kápos?

– Annyira már nem.

– Benne van?

– Benne. Tízpettyes katica, Coccinella decempunctata.

– És tizenegy pöttyös?

– Az is van. Coccinella undecempunctata.

– És olyan is van, amelyiknek egy pöttye sincs?

– Na, nézzük csak… olyan is van. Úgy hívják: bogáncs-katica.

– Szegény… mondj egyet, amelyiknek sok pöttye van!

– Sok pötty… sok pötty… na nézd csak! Ennek huszonnégy van. Úgy hívják, lucernaböde. És nagyon kártékony bogár.

– Ő is punktata?

– De még mennyire! Subcoccinella vigintiquatuor punctata.

– És ha egyszer katicabogár, miért hívják… hogy is mondtad a nevét?

– Lucernaböde.

– Na, annak!

– Az van ideírva, hogy katicabogarak. És… várj, megszámolom… negyvenhétféle van belőlük. De a neve nem mindnek katica.

– Hát?

– Van itt böde, bödice, félböde, füsskata, szerecsenatka, sőt fekete-sárga katóka is van.

– És százpettyes katica?

– Százpettyes? Az nincs.

– Nincs benne a könyvben?

– Nincs. Sem a könyvben, sem a valóságban.

– De amikor én láttam.

– Százpettyes katicát?

– Azt. Aranylottak meg ezüstlöttek a pöttyei, és szárnya nem volt, nem szárnnyal repült, hanem olyan forgóval, ami a helikopternek van.

– Ne mondd! Akkor az egy helitica. Vagy katikopter.

– Az bizony! Helitica és katikopter. Amikor láttam, éppen azzal a bácsival beszélgetett, akit annyit emlegettél.

– Én? Mikor emlegettem?

– Most.

– Most? Milyen bácsit?

– Hát a Punk tatát!

– Na nézd csak, tényleg! Tehát a százpettyes helitica, vagyis katikopter, beszélgetett a jó öreg Punk tatával.

– Igen. És nagyokat nevettek… Nem hiszed?

– Dehogynem. Nem azért írok én nemlétezik történeteket, hogy ne higgyem.

– De ez nem nemlétezik történet, ez létezik történet – fölemelte az ujját –, figyelj csak!

Figyeltem. Tűhegynyi zúgás a nyitott ajtó felől. És már benn is volt. Aranylott és ezüstlött a száz pöttye. A légcsavarja elmosódó, szivárványszínű kör a pöttyök fölött. A helitica! Leszállt az íróasztalomra. Illegett-billegett, meg-megforgatta a légcsavarját.

– Na ugye! – mondta a lányom, de nem tudtam neki felelni – igaz, nem is lett volna mit –, mert kopogtak.

– Tessék – mondtam.

Kitárult az ajtó, és egy nagy szakállú apóka lépett a szobába. Biccentett.

– Jó napot. Punk tata vagyok. Nem látták a heliticámat? Azaz a katikopteremet?

– De itt van – mondtuk egyszerre nagy boldogan.

– Na végre! – sóhajtott fel Punk tata, és lehuppant egy karosszékbe. – Mindig elcsavarog.

A lányom rám ragyogott.

– Látod, mégis hoztam neked egy nemlétezik-létezik történetet.

– Nagyon rendes vagy – mondtam, a szemem hol a heliticán, hol meg Punk tatán.

– Megírod?

– Meg.

– A Maul úgyse fogja elhinni.

Azt akartam mondani, hogy mit csináljak, nem tudok a Maulon segíteni, de Punk tata közbevágott.

– A Maul nem számít – mondta –, nagyon kápos a feje.

Faar’n doraasin oodi senk’dęs,

nęch blak kuun’dęsim dinaasin.

Meeytin samen kat ch’hoom eetęs,

dam k’sendęrveym naa uraatin.

Veenin staas ooras braatęrde,

naamoor ka-rod ch’hoom shoonęrde.

Veenin staas ooras braatęrde,

ch’yun nem’paas kas misliidęrde.



Ka-paas naayun tred lustęrve,

naas hu-kezeesas toodye’ an.

An-te dędees, kim d’niidęrve–

k-ayut es hu askeesim ’ran:

Yeeda staas ooras braatęrde,

k-em’laat chę-rod-raat-tas naa niid’s.

Koos staas-tes ooras braatęrde,

shooneerdeym hu kadem deey queed’s.



Yeeda staas ooras braatęrde,

k-em’laat chę-rod-raat-tas naa niid’s.

Koos staas-tes ooras braatęrde

shooneerdeym hu utas aalin’s.



Elmerült messze a láthatár,
feketén fonja be a semmi.
Valaki talán még hazavár,
de nem tudunk többé üzenni:
Hiába ragyognak fölöttünk csillagok,
Hazafelé irányt nem mutatnak többé.
Hiába ragyognak fölöttünk csillagok,
ösvényeiken eltévedtünk örökké.

Eltévedtünk sosem-járt úton,
nincs, ki megmondja: merre tovább.
Van-e, kell-e tovább, folyton
ez a kérdés, a legostobább:
Még ha ragyognak is fölöttünk csillagok,
Az igazi úthoz nincs szükség fényükre
Mert azért ragyognak fölöttünk csillagok
hirdessék õt, aki õket oda tette.

Még ha ragyognak is fölöttünk csillagok,
Az igazi úthoz nincs szükség fényükre
Mert azért ragyognak fölöttünk csillagok
hirdessék õt, aki velünk van örökre.

Olvassatok Csodaidőket! :)

Apám a járási székhelyen a kolhoz dinnyéjét árulta, így csak esténként láttuk otthon. Akkor még csak a házunk létezett számomra, a hegyek és a nap, vol­tam én meg a nagyanyám, na meg egy tehén. Reggel az is elment, mint apám, és csak estére jött haza.

Ezenkívül minden odaát volt, a kerítésen túl A kerítés túlsó oldalán más házak, más fák, más emberek voltak. És nagyfiúk, akik bántották a ki­csiket. Odakint félelmetes kutyák is voltak, amelyek megharapták a kicsiket. Ott, a kerítésen túl tartot­ták a lakodalmakat is, az emberek mulattak. A temetéseket és a halotti torokat is, ahol az emberek sírtak.

Voltam én, volt a nagyanyám, és minden este hazajött hozzánk apám és a tehén. És volt még egy hely, a túlvilág, és péntekre virradó éjjel, amikor le­feküdtünk aludni, eljött hozzánk a túlvilágról nagy­apa. Csütörtökön nagyanyám felsöpörte és felmosta az egész házat. Kirázta nagyapa fekete hurdzsunját, és a szobában egy szögre akasztotta. Lecsavarta a lámpában a belet, és óvatosan, hogy apám észre ne vegye, égve hagyta a folyosón. Ha apám meglátta dühös lett, mert a petróleumot drágán mérték, nehéz volt ideszállítani a járásból, aztán meg,

tudják, apám semmiféle túlvilágban és vallásban nem hitt.

Apám a kis szobában aludt egyedül. Én a nagy­anyámmal itt aludtam, a nagy szobában, és minden péntekre virradó éjjel a szobánk mellett a folyosón, hogy apa észre ne vegye, lecsavarva égett a lámpa. Ilyenkor éjszaka én is féltem. Nagyon féltem nagy­apától, bár nagymama azt mondta, hogy nagyapá­tól nem kell félni. Életében soha senkit se bántott, még a csirkéket se hessegette el soha, ilyen ember volt. És nem azért jár hozzánk, hogy megijesszen, hanem hogy megnézze, hogy élünk-e, van-e petró­leumunk, kenyerünk... És még azért is jön, hogy megtudja, nem tértünk-e le az igaz útról. És mivel apám letért az igaz útról, nagyanyám minden namaz után ég felé fordítva az arcát, sokáig könyörgött Allahhoz, hogy bocsássa meg apám vétkeit. Nagy­anyám engem is megtanított imádkozni. És én is fohászkodtam. "Allah - mondtam a nagymama után -, te könyörületes vagy és igazságos, bocsáss meg apánknak! Magad is tudod, mily nehéz a sora, örökké úton van, sokféle emberrel találkozik, bo­csásd meg a bűneit, légy irgalmas." Nagyanyám azt mondta, hogy az én imádságom gyorsabban eljut a Mindenhatóhoz, mivel én még ártatlan gyermek va­gyok, és az őrzőangyalok, kik minden embert kí­sérnek, még nem írtak fel a homlokomra semmi bűnt, és Allah biztosan megbocsát apának, mert nem a másét eszi, hanem arca verejtékével keresi ke­nyerét. De vannak olyan emberek is, akiknek Allah soha nem bocsát meg. A tolvajoknak, irigyeknek, az őt káromlóknak, akik a mecset falára firkálnak, és szennyesüket a forrásban mossák ... De abban az időben ezek az emberek még messze voltak tő­lem, nagyon messze, a kerítés túlsó oldalán.

A kerítésen túl volt még egy hely, az iskola, ahol gyakran szólt a csengő. A kerítésen túl volt az üzlet, ahol kiabáltak és veszekedtek a népek a petróleum miatt. Sok minden volt még a kerítésen túl, de mind messze, nagyon messze ...

Voltam én, volt a nagyanyám, és mi ketten jól megértettük egymást. Amikor a fák lombjai közt verebek csiripeltek, vagy szarkák csörögtek, mi tud­tuk, hogy egymással beszélgetnek. Esténként, ami­kor a nap lenyugodott, mi ketten biztosan tudtuk, hogy a napocska aludni megy. Az öreg körtefán fészkelő szarkacsalád minden fiókáját ismertük, én is, meg nagyanyám is. Ha denevért láttunk, mind­ketten megdermedtünk a rémülettől, én is, meg nagyanyám is. És nagyanyám csak a kerítés túlsó oldalán lett más: ő mindenkit ismert, én senkit, ő senkitől se félt, én mindenkitől.

Voltam én, volt a nagyanyám, és minden este ha­zajött apám, és hazajött a tehén. Verébnyelven be­szélgettek a verebek és szarkanyelven a szarkák. És a nap aludni tért a hegyeken túl, és valahol messze-messze, a kerítés túlsó oldalán idegen emberek éltek, és félelmetes kutyák ugattak. Valahol szólt a csengő. Az üzlet előtt az emberek a petróleum miatt veszekedtek. Nekünk volt petróleumunk is, kenye­rünk is, s minden péntekre virradó éjjel eljött nagy­apa, hogy megnézze, és péntekre virradó éjjel egész hajnalig a folyosón lecsavarva égett a lámpa, és nagyapa fekete hurdzsunja még feketébben, még félelmetesebben feketéllett a szögön. És ott volt még nagyapa fekete olvasója. És nagymama ezüstcsipe­sze. És akkoriban volt még egy lány is, Szedef, aki hetenként kétszer eljött, és az ezüstcsipesszel kisze­degette nagyanyám szemöldökéből a vastag, erős szőrszálakat, amelyek zavarták, hogy a tűbe be­fűzze a cérnát, és amelyek miatt gyakran beléhullott a fazékba nagyanyám fehér haja szála, és én mindig rettenetesen féltem, ha egy hajszál apám tányérjába került.

Egyszer nagyanyám ezüstcsipesze elveszett, le­esett a fűbe az almafa alatt, és nem találtuk. Sokáig kerestem, de nem találtam meg. Aztán eljött Szedef, ő is kereste, de nem találta. A szomszédasszony, Saiszte néni, minden fűszálat megnézett az almafa alatt, de ő sem találta. Nagyanyám már élni se ha­gyott, annyit kellett tűbe fűznöm, apám mindennap fehér hajszálat talált a tányérjában. Azután meghalt nagyanyám. Elvitték, és elásták a temetőben. Ne­kem azt mondták, hogy nagyanya örökre elment, soha többé nem jön vissza. Nagyanyám örökre elment, de nagyapám ugyanúgy visszajárt, mint régen. Medina néni is gyakran eljárt hozzánk. Minden csü­törtökön felmosta a padlót, kirázta a hurdzsunt, és kitette a folyosóra a lámpát, mint régen, verébnyel­ven beszélgettek a verebek és szarkanyelven a szar­kák, és a nap aludni tért a hegyeken túl ... Aztán egyszer eljött Saiszte néni, s akkor kiderült, hogy nagyanyám egyáltalán nem ment el tőlünk.

Saiszte néni az udvaron állt, Medina néni lepényt sütött. Az almafa alatt pedig, azon a helyen, ahol nagyanyám az ezüstcsipeszt elvesztette, egy nagy kék pillangó repkedett. Meg akartam fogni, de Saiszte néni hangosan felkiáltott:

- Nézd csak, Medina!... Az almafa alatt! Oda nézz, az almafára! Hiszen ez Eszmet, isten bizony Eszmet! Ne bántsd! Ne bántsd, fiacskám! Hadd repkedjen! Hiszen nagyanyád jött vissza a csipeszét megkeresni!...

Megdermedtem a rémülettől, a vér is meghűlt bennem. Olyan súlyosnak éreztem magam, mint a kő, azután könnyűnek, mint a pehely. És amikor felemeltem a fejem és körülnéztem, körös-körül minden más lett, és semmi se hasonlított arra, ami volt ... A szomszéd néni is egészen más lett, és az udvar is. A nap aludni készült a hegyeken túl, soha életemben nem láttam még ilyen napot. Soha többé nem láttam a világot ilyen színben, nem láttam ilyen hegyeket, ilyen füveket, ilyen fákat…

Nagymama pillangó lett, és a fű felett repkedett az udvaron. Amikor messzebb repült az almafától, szerettem volna visszahívni, és megmutatni neki, hol veszett el a csipesz, mert lehet, hogy elfelejtette. Néha nagyanyám nem egyedül jött vissza, hanem más pillangókkal, de én azokat se bántottam. Segí­tettem nekik a csipeszt keresni.

És még mindig beszélgettek egymással a szarkák, és a csillagok is beszélgettek egymással…

A kerítés túlsó oldalán pedig ugattak a félelmetes kutyák. A bolt mellett veszekedtek az emberek a petróleu­mon. De nekünk volt petróleumunk is és kenyerünk is, és nagyapa ugyanúgy visszajárt, hogy megnézze, mint régen ...

Egyszer éjjel ismét eljött nagyapa. Háború volt, se petróleum, se kenyér nem volt már otthon. És amikor nagyapa megjött, most először nem ijedtem meg tőle, inkább megörültem neki. "Nagyapa ­mondtam -, nincs kenyerünk, hoztál?" Nagyapa benyúlt a hurdzsun zsebébe, ugyanazt a fekete hurdzsunt viselte, ami a szögön lógott a szobában, kotorászott az egyik zsebében, nem talált benne ke­nyeret, kotorászott a másikban, ott se talált. Nagy­apa fogta a hurdzsunt, kirázta, és a padlón megcsör­rent nagyanyám ezüstcsipesze... Meg is találtam a csipeszt, valóban a hurdzsun zsebében volt. A csi­peszt aztán felakasztottam az almafára, és nagy­anyám, ha megjött, mindig ott repkedett az almafa körül. Nagyapa viszont soha többé nem jött. Néha denevérről álmodtam, hatalmas volt és fekete, mint nagyapa hurdzsunja, és egy szárnya akkora, mint a hurdzsun fele.

Egy szép napon kinyitottam a kaput, és életem­ben először nagyanyám nélkül léptem ki abba a ti­tokzatos, félelmetes világba, ami a kerítés túlsó olda­lán volt. Nem mertem messzire elmenni, visszafu­tottam. Sokáig járkáltam az udvaron, a mi fáink alatt, és elképzeltem magamnak azokat az embere­ket és azokat a fákat, amelyeket életemben először láttam nagyanyám nélkül, és szerettem volna, na­gyon szerettem volna, hogy azok a fák is olyanok legyenek, mint a mi fáink, de a fák csak nem akartak olyanok lenni.

És egyszer csak ezek az idegen fák is olyanok let­tek, mint a mieink. Nekibátorodtam, és elmentem a forrásig. Néztem az embereket, akik a téren nyü­zsögtek, a mecset előtt. Idegenek voltak. Idegenek voltak, de egyáltalán nem olyan félelmetesek, mint régen. Ha nem lett volna köztük Vak Iszlam, meg­lehet, arra is futotta volna a bátorságomból, hogy egészen a mecsetig menjek. De Vak Iszlam ott ült. Vak Iszlam mindig ott ült egy kövön, és a mecset falához támaszkodott. Vak Iszlam körül gyerekek sündörögtek. Azt kérdezgették tőle: "Iszlam bácsi, ki vagyok én?" - és odanyújtották a kezüket a vak­nak, Iszlam bácsi mindenkit megismert a kezéről, először megmondta a fiú nevét, aztán az apjáét is.

Egyszer én is odamentem Iszlam bácsihoz:

- Iszlam bácsi, hát én ki vagyok?

Iszlam bácsi elcsodálkozott, egy kicsit zavarba is jött. Megfogta a kezem, megsimogatta. Sorra meg­érintette az ujjaimat, megtapogatta a csuklómat. Aztán elfordította a fejét, és szénfekete szemével a forrásra bámult, valami olyasmit nézett, amit egye­dül csak ő láthatott. És ismét csodálkozott, és egy kissé elgondolkozott, mert ott, ahová nézett, és ahol csak a vakok láthatnak valamit, nem látta meg a nevemet, én még sehol sem voltam.

Én magam mondtam meg a nevem Isziam bácsi­nak:

- Szadig vagyok. Nedzsef fia.

És a mecset előtti téren a sok név között most már az én nevemet is emlegették: Szadig, Nedzsef fia.

Aztán a többiekénél is gyakrabban hangzott fel a nevem:

- Szadig rendes fiú!

- Azén Szadigom derék gyerek!

- Szadig, kicsi fiam!

De ez később volt, amikor eljött az az idő, hogy eljárhattam teáért a boltba s vízért a forráshoz. Én vásároltam a teát Iszlam bácsinak, vizet hoztam neki, és ezért az én nevemet hangosabban kiáltotta, és kedvesebben, mint a többi fiú nevét.

Iszlam bácsi udvarában állt egy óriási, terebélyes diófa. Hatalmas ágai a forráshoz vezető út fölé csüngtek. Ez a fa akkor is ott állt, amikor az embe­rek még idegenek voltak, és az idegen öregek, az agszaggalok rejtelmes szavakat mondtak Iszlam bá­csi diófája alatt. Az öregasszonyok a forrástól visszatérőben letették a korsókat és a vödröket a diófa alatt, és arcukat az ég felé emelve így suttogtak: "Hála néked, Mindenható, nagy jóságodért!” "Ne hagyd a nyomorultakat kegyelmed nélkül!" "Ne hagyj el engem, árva rabodat! Mutasd meg bőkezű­ségedet és jóságodat szerencsétlen árváimnak!" ...

Azért mondogatták ezt Iszlam bácsi diófája alatt, mert a fa telis-tele volt dióval, az ágak roskadoztak a terhük alatt. Akadt olyan esztendő is, hogy a fán egyetlen dió se termett, az asszonyok akkor is eljár­tak hozzá, - és azt mondogatták: "Még te is elfordí­tod szemed nagy nyomorúságunktól, ó, Allah! Te sem vagy jobb másoknál, légy átkozott! Te sem kíméled a szerencsétlen árvákat!"

Az istennel folytatott beszélgetések tavasszal kez­dődtek a diófa alatt, és csak ősszel fejeződtek be, amikor eljött a dióverés ideje. Azokban az években az egész faluból összejött a nép diót verni. Hosszú Kemal, aki mindenkinél jobban tudta verni a diót, és mindenkinél jobban táncolt a lakodalmakon, vi­dáman fütyürészve felmászott egészen a fa tetejére. Ott kiabált, fütyürészett, táncolt, mintha lakodal­mon lenne, és súlyos botja nyomán jégesőként zu­hogott a dió a földre.

Egészen napnyugtáig szedték az asszonyok és a lányok a diót az udvaron, az utcán, a sűrű fűben és az árokban… Az asszonyok siettek, mert várta őket az otthoni gond, vízhordás, vacsorafőzés, a gyerekek etetése. A nap lement, az asszonyok haza­mentek teát forralni, vacsorát készíteni, a gyereke­ket megetetni … És ez mindig akkor volt, amikor mi egészen sötétedésig nem hagytuk békén Iszlam bácsit:

- Iszlam bácsi, ki vagyok én?

- Iszlam bácsi, hát én?

Aztán első osztályos lettem, de a verebek és a szarkák még mindig a saját nyelvükön beszélgettek. És a nap még mindig a hegyeken túl tért nyugovóra, és voltak még a világon idegen emberek, és titok­zatos, érthetetlen szavak is…

Később Iszlam bácsinak már a hallása is teljesen megromlott, de a kezünkről még mindig felismert bennünket. Megsimogatta a kezemet, sorra meg­érintette az ujjamat, megtapogatta a csuklómat, és mindig felismert:

- Szadig, Nedzsef fia!

- Az én Szadigom rendes gyerek!

- Szadig, kicsi fiam!

Azután az asszonyok is, akik szigorú szavakat suttogtak a diófa alatt, megismerték a nevemet, Szadigét, Nedzsef fiáét!

- Szadignak csupa ötöse van!

- Ügyes fiú ez a Szadig, adjon neki egészséget Allah.

- A lányomat Szadighoz adom, olyan okos fiú lesz belőle!

- Ej, Szadig, nem te ütötted el a kutyánk lábát?

- Ej, Szadig, Nedzsef fia, hova indulsz ilyen kora reggel?

És eljött az az idő is, amikor egyszer engem és négy társamat kihívtak az óráról. A járási székhelyre kellett mennünk, hogy felvegyenek a Komszomolba. Velem együtt készült a felvételre Azer, Rahib, Sza­latin és egy kislány, Menzer.

Felsorakoztattak bennünket a folyosón, hogy el­lenőrizzék, tiszták, rendesek vagyunk-e. Menzer öl­tözött fel legszebben - az ő apja az elnök -, de a többiek is rendesek voltak. Mindenki körmöt vá­gott, fület mosott, hiszen már tegnap szóltak, és cipőt is húzott mindenki. Csak Szalatin cipője nem volt a lábára való, ócska és lyukas kalocsnit viselt. Gondosan megmosta ugyan, de a kalocsni így is elég csúnya látványt nyújtott.

A kalocsnit természetesen azonnal észrevették. Szalatin megijedt, és úgy kétségbeesett, hogy még az igazgatónőnk, Zijanet Sekerekgizi is megsajnálta. Gyalog mentünk a járási székhelyre. Hűvös, kissé párás tavaszi nap köszöntött ránk. És bár a levegő hűvös volt és párás, Menzernek melege lett, levette kabátkáját, és a kabátkát én vettem a vállamra. De alighogy a kabátka a vállamhoz ért, valahogy hirte­len minden megváltozott, minden más lett, mint egy­szer valamikor régen. Eltűnt a nyirkos hideg, a rideg sziklák fölmelegedtek, megolvadtak, és már nem sárgák, hanem rózsaszínűek voltak, és lebegővé, könnyűvé váltak. Miért történt így, nem tudom. Talán mert nagyon átfáztam. De lehet, hogy azért, mert a kabátka bélése selymes volt, puha, és én eddig még soha nem éreztem ilyen selymes puhaságot…

Úgy éreztem, hogy Menzer maga is ilyen: sely­mes és puha, a keze is selymes, a lába is és a melle is… És ez a láthatatlan lányos puhaság és selymes­ség a lelkembe szívódott, hogy örökre benne is ma­radjon.

Egyszer éjjel, mozi után, amikor a nézők már szét­széledtek, felálltam Rahib vállára és a hatalmas, öreg platánfára, ami a teaház mellett nőtt, a sok név közé még két nevet véstem: a magamét és a Men­zerét.

Menzer apja észrevette a platánfán a két nevet. Ugyanitt, a teaház mellett kaptam tőle egy hatalmas pofont. Aztán a fülemnél fogva a fához húzott, és kivakartatta velem a két nevet.

Egyszer Rahibbal megint ott maradtunk mozi után. Felkúsztam a fa legtetejére, egészen az utolsó, legvékonyabb ágig. A tavaszi éjszakát holdfény vi­lágította be, és a fészekben, amely az utolsó ágon himbálózott, a fiókák még csupaszok voltak. A var­júanya kirepült a fészekből, ott károgott, csapko­dott körülöttem, szárnyával az arcomat verdeste, de én nem adtam meg magam, kitartottam, és felírtam az ágra a két nevet: Szadig + Menzer.

A bevésett nevek most már egészen őszig rejtve maradtak, a lombok eltakarták. De a lombok lehul­lottak, a két név látható lett, és én már a teaház kö­zelébe se mentem, annyira féltem az elnöktől. Aztán egyszer Menzer apja elkapott a kolhoz kertjében, és a lábamnál fogva lerángatott a diófáról. Magával vonszolt a térre a platánfa alá, megszidott mindenki előtt, aztán bevitt az irodába, és csak akkor értettem meg, hogy a bevésett nevek miatt haragszik.

Az irodában Menzer apja nem ütött meg, csak felvette a telefont, és megfenyegetett, hogy kihívja a rendőrt. De végül mégse hívta ki. A díványra ülte­tett, mellém ült, és csendesen, kedvesen a lelkemre beszélt:

- Talán nincs elég lány a faluban, akinek a nevét felírhatod? - kérdezte az elnök. - Az iskola igazga­tójának milyen szép lánya van, azt miért nem írod fel? Gurban kocsmáros lánya milyen kis ringyó, mindenkivel összeadja magát, őt miért nem írod fel? A doktor lányát írd fel! Miszir lánya sokkal szebb, mint az enyém, őt írd fel a fára! Akkor azt mondom, derék gyerek vagy, azt mondom, férfi vagy. Ha felírod, gyere bátran a kertbe, azt szed­hetsz, amit akarsz. De hát miért éppen az elnököt akarod megszégyeníteni? ... Hogy az ellenségeim nevessenek rajtam? Hiszen apáddal barátok vol­tunk. És veled is jó barátságban leszünk…

Nem igaz, elnök, hazudsz… Miszir lánya egyál­talán nem olyan szép! És vannak a világon selymes sziklák és lebegő hegyek, mint a pihe… Az irodá­ban még sikerült visszatartanom a könnyeimet, de mikor kijöttem, hangos sírásra fakadtam.

A doktor, az igazgató, a kocsmáros és Miszir még mindig a platánfa alatt álltak. Ott álltak, és nézték az irodát. A nagyszájú Eszed is az irodát nézte, és hadonászva ordítozott. Aszlan nagyapó kissé arrébb állt, botjával lyukakat fúrt a földbe, és időnként elé­gedetlenül csóválta a fejét. A nagyszájú Eszed pedig majd megszakadt a nagy ordításban:

- Hát ez az a nagy igazság! - üvöltötte. - Gyö­nyörködjetek, emberek! Gyönyörködjetek, hogy egy állami hivatalban hogy gyötrik a hadiárvákat, hogy kínozzák az ártatlan gyermekeket! Bűntelen fiúcskákat kínpadra vonnak egy marék dió miatt!...

A véresszájú Eszed még sokáig szidta az állami intézményeket, ahol a hadi árvákat kínozzák. Ő már csak ilyen ember, nem számít neki, hogy az elnök egy ujjal se ért hozzám, ő csak mondja a magáét, amíg ki nem ordítja magát, el nem hallgat.

Még azon az éjszakán elhatároztam, hogy leva­karom a platánról a két nevet. Már majdnem elér­tem addig az ágig, de hirtelen megijedtem, mert na­gyon vékony volt a gally; igaz, azóta még csak a nyár és az ősz telt el, de az én súlyom már változott, és bátorságom sem a régi…

Aztán ez az ág is eltűnt a bevésett nevekkel és a varjúfészekkel együtt - zavarta a vezetékeket.

Az asszonyok a forrásnál azt suttogták:

- Nedzsefék Szadigja az elnök lányába szerel­es…

Aztán később:

- Nedzsefék Szadigja Bakuba utazik!

..............................................

- Hiszen ez Szadig! Megjött Bakuból!

- Te vagy az, Szadig? Végleg hazajöttél, fiacskám?

Furcsa emlékezőtehetsége van Iszlamnak, a keze mindenre emlékezik. Vagy az is lehet, hogy valami jelet tett a kezemre, akármikor hazajövök, mindjárt felismer. Iszlam bácsi megfogja a kezemet, és so­káig nem engedi el, a kezünkkel beszélgetünk. És minden alkalommal a kezem válaszol Iszlamnak a fontosabb kérdésre: nem, nem végleg jöttem haza.

Minden megérkezéskor ugyanazt mondom neki, ő minden alkalommal megismétli a kérdést. Iszlam ­bácsi biztos abban, hogy aki itt nőtt fel, itt, ennél a forrásnál, nem tud örökre elmenni, valami­kor okvetlenül visszatér…

A forrásnál pedig minden úgy van, mint régen.

- Muhtarovék Kemalját Moszkvában látták. Jó helyen van. Egész marék bankó van a zsebében. De azt mondja, ez mind semmi, a takarékban sokkal több van!...

- Jakubov Rahibról az amerikai újságok is írtak, amilyen könyvet írt az atomról …

- Gafar Kazimovot meg leváltották. Pénzt fogadott el a diákoktól. Szégyent hozott a falura, hogy tekernéknék ki a nyakát!...

- Hallottátok, hogy Szalman Haszandzsanovnak hogy felvitte isten a dolgát? Nagy ember lett, és odavette magához a testvéreit is. Most Szumgajit­ban laknak, úgy élnek, mint hal a vízben ...

A forrás pedig tovább csörgedez.

Iszlam bácsi, mint mindig, most is ott ül a mecset mellett, és a falnak támaszkodik, ott ül, és a vízre bámul, és valamit néz, amit csak ő lát egyedül.

Lehet, hogy mégis lát? Lehet, hogy ott, ahová olyan merően bámul, a verebek és a szarkák egy­mással beszélgetnek, és a nap a hegyeken túl tér nyugovóra? Lehet, hogy most ott nappal van, a for­róság már enyhült, és egy pillangó repked a fű felett, az ezüstcsipeszt keresi? De lehet, hogy éjszaka van, és a folyosón ott pislog a lecsavart lámpa, és valakit vár a túlvilágról...

De az is lehet, hogy senki sincs ott, és azon a he­lyen, ahová néz, nincs más, csak a fekete, fekete homály ...

És van valahol egy kisfiú, aki fél a Vak Iszlamtól, és nem mer kimenni az utcára. És egy másik bizto­san ötösöket kap, lehet, hogy Szadignak hívják, de az is lehet, hogy Alinak vagy Ehmednek ...

- Alijev Ehmednek csupa ötöse van!

- Derék fiú ez az Ehmed, adjon neki egészséget Allah!

- A lányomat Alijev Ehmedhez-adom, olyan okos fiú lesz belőle!

- Ej, Ehmed, nem te ütötted el a kutyám lábát?

Hering Margit fordítása

A gyökérben erő surran,
esőt iszik, földdel él
és az álma hófehér.
Föld alól a föld fölé tör,
kúszik s ravasz a gyökér,
karja akár a kötél.
Gyökér karján féreg alszik,
gyökér lábán féreg ül,
a világ megférgesül.
De a gyökér tovább él lent,
nem érdekli a világ,
csak a lombbal teli ág.
Azt csodálja, táplálgatja,
küld néki jó ízeket,
édes, égi ízeket.
Gyökér vagyok magam is most,
férgek között élek én,
ott készül e költemény.
Virág voltam, gyökér lettem,
súlyos, sötét föld felettem,
sorsom elvégeztetett,
fűrész sír fejem felett.

(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus 8.)

Az út óriáskigyóként tekeredik a hegy oldalára. Meredek emelkedők és ereszkedők, az embernek a lélegzete is eláll. Lábuk alatt borotvaéles és jég-síkos kavics, fejük fölött égbe vesző sziklafal. Lenn sötét szakadék, nem is látni az alját. Végtelen, hosszú út, nehéz teher...

A karavánnak még sokat kell mennie. Útját sár­gán tajtékzó folyó keresztezi, amelyet a tavaszi ára­dás dühöngő fenevaddá tett. De hogy odáig érjenek, még fel kell kapaszkodni a szinte függőleges úton, amely mérgeskígyó-fejét a folyóba lógatja.

Most még vidáman nyerítenek a lóherével jólla­kott eleven csődörök, a fiatalok pedig bogáncsot ropogtatnak, és hangosan szortyognak a gyönyörű­ségtől.

Az öreg, fekete teve - olyan öreg, hogy még a szempillája is megőszült, és a foga lekopott - teli­szedte a száját lóherével, nézett felfelé a nyakához hasonló görbe útra, és egyenletesen rágott. Mintha nem is hallaná a csődörök nyerítését, se a lábuk alatt szikrákat vető kövek koppanását. Nagyon nehéz terhet kell cipelnie, s a tavaszi áradás mosta, végte­lenbe kígyózó úton mindenütt éles kövek hevernek. Előrehajolt, és sajnálkozva nézte széttaposott, öreg­ségtől elgyengült lábát.

A fekete teve egész életében a sivatagokat járta, völgyekbe ereszkedett, hegyekre kapaszkodott. Több ezer kilométert tett meg, több ezer tonna súlyt szállított… Most már néha meg-megsajnálja vala­ki, könnyít a terhén… Csak a játékos, zengő hangú csődörök és a fiatal tevék csúfolódnak vele, mintha csak azt mondanák: "Ej, öreg, ez a kapaszkodó már nem neked való! Ilyen lábbal ide már nem lehet felmenni!" Ő meg csak csippent egy kis lóherét a dagadt lába mellől, és nagy ritkán a hegytetőre pillant, ahol a kígyóként tekeredő út a semmibe vész.

Eljött az indulás ideje. A fekete tevére, mintha csak a halálba akarnák hajszolni, kétszeres málhát raktak. A vezető megfogta saját jól táplált, ápolt, bársonyosan puha szőrű tevéjének kötőfékjét, ki­vezette a sima útra, de közben még belerúgott az öreg tevébe:

- Állj fel már, vagy tán megdöglöttél?

A fekete teve felsóhajtott. A kétszeres terhet kön­nyebben elviselte, mint az ütést. Nehézkesen kérges, bütykös térdére támaszkodott, és felállt, nagy nehe­zen kinyújtotta a nyakát, és az emelkedőn kanyargó, kígyózó útra pillantva lassan, óvatosan elindult…

A szíve sajgott a sértéstől. Amikor megrúgták, majdnem elsírta magát, de könnyek helyett csak végtelen bánat áradt a szeméből.

A karaván vezetője büszkén ült ficánkoló sárga csődörén, időnként meg-megszorította oldalát az ezüstkengyellel, balról is, jobbról is körbejárta az öreg fekete tevét, megnézte a köveket óvatosan ke­rülgető lábát, és mérgesen kiabált:

- Csak a bőre ér valamit, hogy a dög álljon belé! - ­És a felmálházott állatokat hajszolva előrenyargalt. Egyedül a fekete teve nem törődött az ordítozásá­val, és közömbösen maga elé engedte a karavánt.

Amikor először dördült meg az ég, s a hegyek többszörösen visszaverték a hangját, a karaván ve­zetője odakiáltotta a fekete teve hajcsárának:

- Ha elcsúszik s nem tud felállni, nyúzd le a bő­rét!

A fiatal hajcsár a fekete tevére pillantott, aztán a karaván vezetőjére. Az pedig megsarkantyúzta ficánkoló csődörét, és megismételte:

- Nem szabad lemaradni! Rossz időnk van, ne­künk pedig fel kell kapaszkodnunk ezen az átkozott meredeken! - Nehezen tudta visszatartani a cső­dört, az állat dülledt szemmel a zabláját rágta, de megismételte: - Vigyázz, ha elcsúszik, öld meg. Ha valameddig elviszi a rakományt, már az is tiszta haszon. Ahol összecsuklik a térde, leveszed a rako­mányt, és a sziklához viszed! Csak a bőrét el ne felejtsd! A húsát ott egye a fene, úgyse vennénk semmi hasznát!

A fiú tekintetével követte a karaván vezetőjét, és kedvesen megsimogatta a fekete tevét. A sok hegyet és tucatnyi sivatagot megjárt állat szeme könnyezett, térde remegett, de csak ment, csak ment egyre előre. Igaz, olyan lassan, hogy egy idő múlva messze le­maradt a többitől. A fiatal tevék igyekeztek. Meg­botlottak, elestek, felvérezték a térdüket, de azonnal felálltak, és megint mentek, hogy még az eső előtt túljussanak a kapaszkodón.

Az egek haragja által űzött felhők pedig ellensé­gesen közeledtek a föld felé… Az öreg teve olyan óvatosan szedegette a lábát, mintha az egész utat tűvel hintették vo1na be. A kövek, kavicsok fényesre csiszolódtak a sok áradástól, s törött üvegcserép­ként csillogtak az úton. Amikor az öreg teve fel­emelte a fejét, a kígyózó úton megpillantotta a ka­ravánt… Az út felét megtette, s gyakorlott lába szerencsére nem vérzett.

Ahogy a karaván lehagyta őket, s a zivatar egyre jobban közeledett, minden mennydörgés közelebb­ről hangzott az előzőnél, és a sötétség lavinaként gomolygott feléjük, megváltozott a fiatal hajcsár hangulata is. Fejében egymásnak ellentmondó gon­dolatok kavarogtak. Természetesen bármelyik perc­ben elengedheti a kötőféket, otthagyhatja az állatot a sötétben, és az ösvényen a legrövidebb úton utolérheti a karavánt.. És a teve? A fiú hirtelen elkép­zelte, mekkora utat tehetett meg az öreg teve hosszt élete során. Mennyi terhet szállított. Ha összeadná. kiderülne, hogy többször körbejárhatta volna a földet, az egymásra rakott málha pedig a legmagasabb hegyeknél is magasabbra emelkedne.

Hirtelen villám hasította ketté az eget. Amikor kihunyt, a felhőkön áttörő utolsó napsugár szikrát ­gyújtott a fekete teve nedves szemében. A hajcsár nem tudott elfordulni tőle. Mintha az állat beszél könyörgött volna: "Menjünk! Csak előre! Nem sza­bad megállni!" S valóban, a kapaszkodó legveszé­lyesebb részére értek. A kötőfék kicsúszott a haj­csár kezéből. Az, öreg teve úgy kapta föl a fejét, hogy görbe nyaka teljesen kiegyenesedett, s felrántotta a kötőfék végét a földről. Az erőlködéstől még erősebben remegett a térde. Előttük meredek szikla emelkedett, azon túl pedig az út második, az elsőnél is nehezebb része következett. S bennük a félelem, hogy az öreg teve ereje teljesen elfogy…

A hajcsár még mindig nem tudott határozni. Hirtelen elmozdult a helyéről, és néhány lépést futott. A fekete teve éppoly komótosan ment a nyomában, mint eddig… Magasra emelte a fejét, de a kötőfék vége a lába közé keveredett, zavarta. A fiú megállt, és az egyedülléttől megrémülve visszament a tevéhez. Néhány percig egymás mellett haladtak. A felhők mögül előrecikázó villám fényénél felsejlett a teve oldalához feszített bőr s az állat égő szeme. Velőtrázó üvöltés hasított az éjszakába. Még a mennydörgés sem, amelybe pedig a hegyek is bele­remegtek, még az sem tudta elnyomni a kiáltást. A fekete teve nem adta meg magát sem a viharnak, sem az úton heverő köveknek, de az ember előtt, aki tőrt emelt rá, lehajtotta a fejét…

A fekete tevét meg a málháját a hajcsár óriásinak látta, mint egy hegyet. A tőr megpendült a köveken. A karavántól, a többiektől elszakadt és reményét veszített fiú a tevéhez lépett, átölelte előrehajtott nyakát, úgy figyelte a szívverését. Az öreg teve szíve fájdalmasan és reménykedve dobogott. A karaván vezetőjének árulása, aki halálra ítélte a fekete tevét, fájdalmasan visszhangzott a hajcsár szívében, és sírásra késztette.

Sokáig sírt, a fekete teve pedig, mintha mindent értene, lehajtott fejjel állt. Nyugtalan volt, percen­ként az éles kavicsokkal teli kaptatóra nézett, és egyik lábáról a másikra állt.

A hajcsár még erősebben ölelte a nyakát. A fekete teve felrántotta a fejét, felemelte a fiút, mintha a málhára akarná ültetni. A fiú azonban az útra ug­rott, és elkapta a kötőféket.

Most alig ért a teve nyomába, az meg mintha fel se vette volna az esőt, szelet s a hegyi akadályt. Fürgén vette egyik emelkedőt a másik után ...

Amikor már hallotta a karaván kaotikus zsivaját, a fiú magabiztosan kapaszkodott az öreg teve kötőfékjébe ...

Az utolsó lélegzetelállító kapaszkodó lábánál ér­ték utol a karavánt. Sok állat nem bírta az utat, el­estek, mások meg ledobták a málhát, és visszafelé nyargaltak. A jeges zápor félelmetes volt. Szünet nélkül villámlott.

Amikor az öreg teve kikeveredett a karaván pihe­nőhelyén uralkodó zűrzavarból és előrement, a fiú engedte. A teve óvatosan és lassan elhaladt terhével a keskeny úton megrekedt karaván mellett, és az élére állt.

A fiatal hajcsár a kiáltozásból rájött, hogy a szün­telen korbácsolástól megvadult sárga csődör leve­tette a karaván vezetőjét ...

A villámfényben meglátta a gazdát is. A földön hevert, és sebesült feje vérzett, a vér esővel keveredett, és átitatta a ruháját. A fiú megállította az öreg tevét, és összeszedte a rémült hajcsárokat. Lehúzta a vezető ingét, csíkokra hasogatta, és bekötötte a sebét. Ezután a karaván vezetőjét az öreg teve há­tára tették, s az útnak indult a karaván élén.

Amikor a zápor - miután körös-körül mindent elárasztott - elvonult, előbújt a hold, és fényében ott csillogott a nedves föld… Az öreg teve túljutott az utolsó kanyaron, és diadalmasan felnyerített. A hegytetőn, az ezüstös tisztáson pedig megállt, mint egy fenséges szikla. A hold a szomszéd csúcsra vetítette az árnyékát…

Amikor megjöttek az utolsó tevék is, lemálházták őket, tüzet raktak. A karaván vezetőjének fejéről levették a véres ingdarabot, és a tűzbe dobták, a sebre pedig vajjal gyúrt tésztát tettek. Most már evéshez láthattak …

Az öreg teve ismét lóherét csipdesett, magasra emelte a fejét, és a következő, a mainál is magasabb hegy csúcsát nézegette, amelyet másnap kell meg­másznia.

Katona Erzsébet fordítása

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.

Jónás Tamás: Falfordulás

Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:

talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!

Gyűlnek és gyűlölnek.

Choli Daróczi József: Anna-haza

Csipp, csirip, csöpp!
Csöpög agyamba
Anna hangja -,
hiába inti csendre,
hiába szól az anyja.
Csipog, csacsog,
megtelik hangjával
a kocsi:
szentjánosbogárkafény-szeme
cikkan -,
hangja
locsi,
pocsi.
Kiscsikó-trappban
rohan velünk a vonat:
virágba borult
bodzabokor sora
mellettünk
visszafelé tolat.
Minden bokorra egy-egy
Anna-örömhang zuhan:
apa, apa..!
milyen sok virágbokor-dunnahuzat..!
Gondolatban
bokorról bokorra szökken,
mint a madár -,
így kóstolgatja,
most ízleli
a virágba borult
tenyérnyi Hazát.

Bari Károly: Táltosfiú

Vakolatlan házam ajtaját

kudarcok baltái döngetik

felkelő nap fényével átdöfött

függönyöm vére elcsorog.



Dalolnak időtlen szeretetről

virradatot-szülő hétfejű anyák

csillagos tenyerük közepén

sarjadnak kék-lángú tüzek



Lándzsa-tollas hollók repülnek

csőrükből iszonyat meredez

fekete ködbe csavarják

magukat bálványaim.



Észrevette-e már valaki

pacsirták fészkelnek nyelvem alatt

vakolatlan házam titka

lelket-kitakaró keserű láz



Bár kudarcok baltái döngetik

kínomat-nyikorgó kéreg-ajtómat

énekek koszorúja zuhog számból

szikrázik pillantásotok rácsaira tett szívem



Füstöt furulyázok kényétek sípjain

vad szél püföl dobjaimon

sorsok kései táncolnak előttem

koponya morog küszöb alatt

Horváth Gyula: Villámvidék

Már csak üvegálmon át
nézhetem csókjaimtól hiányos szád,
el foglak feledni, dobni,
mert halál a hiány, halál,
el foglak feledni, dobni,
de szememen, számon
még kiüt érted a zokogás,
mennyire idegen lettél:
anyacsókok nélkül íztelen a szád.
- jössz még velem
szájig érő hóban,
jössz még velem
térdig érő vérben,
jössz még velem
ezüstszélben,
jársz még velem
villámvidéken,
de akkor már
mélységes mély lesz az árvaság,
sebeink átvérzik a gyolcseget,
s nem lesz semmim,
csak egy földönfutó ölelést
rejtegetek neked,
- jössz még velem
szájig érő hóban,
jössz még velem
térdig érő vérben,
jössz még velem
ezüstszélben,
jársz még velem
villámvidéken,
de akkor már,
leszakadt anyamellekkel lesz
tele a szánk,
és hazavár minket a halál,
ahol gyermekek leszünk
huncut játszótársak,
deszkaszalag a hajadban,
s egy koponyaröggel
megdobom a lábad.
- jössz még velem
szájig érő hóban,
jössz még velem
térdig érő vérben,
jössz még velem
ezüstszélben.
jársz még velem
villámvidéken,
de akkor már,
későn ébrednek az élők,
korán kelnek a holtak,
s én, egy zokogó kislány
fogai közt várlak,
egy tőled kapott
gyöngycsókot forgatva a számban,
s mikor megjössz
könnyező kígyókkal,
zokogó békákkal,
fáradt farkasokkal:
akkor megnyílnak a sírok,
mert akkor fogják le
egy lázas
Édesanya-ország
könnyező
szemét.

Szolnoki Csanya Zsolt: Éjjel

Fekete hold bolyong
az éjfél tornyain,
Az éj falán vöröslő árny,
angyalvér csordul
izzó hajlatán,
sóhajok fodrain
tűzszárnyú lepke száll.
Álmok szalagján
ballag az éjszaka,
tüzek lombjait issza,
tündércipőben járnak a fák,
karjukon
csillagot ringat a pirkadat.

Kovács József Hontalan: Le bershesko panzhvardesh thaj jekhto djes

Hurandes panzhshela bersh,
bitjiro tusa zhuvav:
thema, muro them.

Naj man than kaj te zhav,
haj man pe kas te vazdav
le avri xuvarde jakha.

Ba ande tji phuv
kernajonatar mure
bisterde kokala,

sar sa le panzhshela miji,
telal si te ashav:
fechoj kaver t'avav.

Chorroro me bimandar,
tjo zhungalo kuch muj
iva rumulpe vaj sastjol:

te lazhavatar
o burdime cheri
vunecilpe.

(Lebegve ötszáz éve,
nélküled s veled élek:
ország, országom.

Nincsen hová menjek,
és nincs kire emelni
átdöfött tekintetem.

Majd emlékezet-
kihagyásos földedben
fog rohadni csontom,

mint mind az ötszázezernek,
alul kell hevernem?
tilos másnak lennem.

Esendő lényem nélkül,
gyönyörű csúf orcád
hiába romol vagy szépül:

ha szégyenében
a leomló ég is
belekékül.)

Szepesi József: Chacho koldusho

Petyol kham ando lazhavo

ke so dikhel, korro somnoj:

turcko tramcenge vesheste

mangel jekh kotoraslo phuro.


Pe phuv beshlas po zuralo

bar opre phagel o dumo

boldine punrenca gero

napra shukar dikhimojlo.


Brigakoj karing o cheri

boldel peski cini burnyik,

andaj Devlesko anav si,

so pereles cera krecari...

(Pirul a nap szégyenében,

mert amit lát, vak döbbenet:

tarka gúnyák erdejében

koldus egy toprongyos öreg.


Lenn ül a földön a kemény

járdapart felhorzsolt hátán

kicsavart lábakkal szegény.

S ez nem éppen bájos látvány.

Bús-szutykos persely ég felé

fordított béna kis marka,

s isten nevében hull belé,

hull gyéren az alamizsna...)

Most egy kicsit kezdek elmélyedni a roma irodalomban, szóval várható még pár bejegyzés, ha találok jó olvasnivalókat. Szeressétek ti is!

A házak a hegy lejtőjén úgy tapadtak egymáshoz, mint a méhsejtek. A tetőket helyenként még hó bo­rította. Néhány helyen füstölt a kémény, a kutyák ugattak, ahogy a torkukon kifért.

Merdan a hegyen állt. Amíg felfelé kapaszkodott, felverte a hegy csendjét, kiabált, fütyült, énekelt, de most némán állt, és a falut nézte. A nővére kémé­nyéből gomolygó füstöt azonnal felismerte a többi között, csak a kutyája hangját nem hallotta, pedig már leszállt az este, és a falu kutyái, örömükben vagy félelmükben, úgy ugattak, hogy majd megsza­kadtak belé, és a hangjuk messzire elhallatszott. Merdannak elment a kedve, és ahogy a falu felé haladt, gondolatban már össze is szidta a kutyáját. Úgy képzelte, hogy ha ő másfél hónapig nincs a fa­luban, ez alatt a kutyájának nagyon hangosan kell ugatnia. Olyan erővel, hogy minden más kutyát túl­szárnyaljon, hogy az a piszok fajzat Bilendar Szet­teroglu minden este hallja a hangját, hogy az átko­zott egy percre se felejtse el Merdant, aki ugyan most nincs a faluban, de él és virul, rendben van a szénája, és mindenképpen visszajön. Merdan fele­lősségteljes feladatot bízott a "kutyájára, és biztos volt benne, hogy az megérti, mennyire fontos neki a dolog.

A kutya nem ugatott. De bármennyire is porba sújtotta Merdant az eb árulása, ahogy közelebb ért, és közvetlen maga előtt megpillantotta a hegyoldal­hoz tapasztott házakat, a szíve körül valami meleg­séget érzett. Üvölteni szeretett volna örömében, de nem üvöltött. Jó lett volna hangosan, nagyon hangosan fütyülni… De ezt se tette, ehelyett lelkesen elszavalta azt a saját költésű négysoros versikét, amelyet akkoriban a klub ajtajára, a tehénistálló oszlopára és az elhagyott mecset bejáratának az árkádjára is felírt:

De szép falu ez a csodás Buzbulák,

Virágzik itt tavasszal a guzgulág*

Csak az a baj, hogy él itt egy nagy szamár,

Az a bolond Szetteroglu Bilendar.

Bilendar a majorság vezetője volt, és háza ott állt­a falu leg szélén, minden háznál magasabban, és az ő kéménye is füstölt. Megint elmondta a versikét, és ismét nagyon kellemetlenül érezte magát. De nem azért, mert kimondta a gyűlölt nevet, és nem is azért, mert meglátta a házát, hanem azért, mert a kutyájának is ezt a nevet kellett adnia… A kutya csak hallgat, nem ugat.

Merdan nem nyitotta ki mindjárt a kiskaput, elő­ször könnyedén megcsörrentette a vaskarikát. Sem­mi nesz, mintha nem is volna kutya az udvaron. Óvatosan kis rést nyitott rajta, a kapu megnyikor­dult. Megint csend. Merdan teljes erőből a kapuba rúgott, hogy majd kiszakadt a sarokvas, és bement az udvarra. Körülnézett, a kutya sehol sem volt.

- Dzsulbarsz! Dzsulbarsz!

Panaszos vinnyogást hallott, mintha egy kölyök­kutya panaszkodna. Talán a tornác alól jött, ahol a szénát tartották. Tavaly nyáron az unokaöccse lekaszálta a füvet, és a tornác alá tette. Merdan bebújt, és a félhomályban nagy nehezen felfedezte a kutyát. Ijesztően sovány volt, panaszosan vinnyo­gott a sarokban, és megpróbált odamászni hozzá.

A nyakán lánc lógott, végét a tornác tartógerendá­jához kötötték.

- Dzsulbarsz! Te vagy az?

Merdannak a lélegzete is elakadt, a keze remegett. Fogcsikorgatva, teljes erejéből a homlokára vágott, minden elsötétült a szeme előtt, és kibuggyant a könnye.

A láncot levette, s a kutyát ölbe vette. Erősen a tyúkól ajtajába rúgott, a tyúkok kodácsolva fel­rebbentek. Tehát a tyúkok a helyükön vannak, a fiú nemrég járhatott itt. A nővére is itt lehetett, az ud­var tiszta, szépen ki van takarítva… De hát mi az ördögöt csinálhattak a kutyájával ezek a nyomorul­tak?

Ölében a kutyával Merdan lehajolt, az ablakkeret alatti résből elővette a kulcsot, és kinyitotta az aj­tót. Először a tornácon akarta hagyni a kutyát, de ott hideg a padló. "Nem lehet, megfagysz, úgyis reszketsz… Mi van veled, Dzsulbarsz? Másfél hónapig sem tudtad tartani magad nélkülem? Hát akkor én mit szóljak, nyolcéves korom óta így va­gyok, apa nélkül, anya nélkül? Ezt nem vártam tőled, sehogy se vártam… Azt mondod, láncra kötöttek. No és? Mégis tartanod kellett volna ma­gadat, csak azért is! De minek kötött az oszlophoz ez a büdös kölyök?... No jó, ezért majd számolok vele, csak kerüljön elő a gazfickó!"

A ház tiszta volt, barátságos. A kemencét is több­ször befűtötték, fát is készítettek be. A kutyának a kemence mellett vackolt meg, egy régi pokrócon. "Feküdj csak itt, itt mégiscsak melegebb van… " Meggyújtotta a lámpát, de rögtön el is oltotta, ne tudják meg mindjárt, hogy hazajön, s netalán még átszalad a nővére. Pedig egész úton csak azon járt az esze, hogy ezt az éjszakát nyugodtan végigalhassa a saját ágyán, mindenféle magyarázkodás nélkül. De még a nővére megjelenésénél is jobban félt attól, hogy az unokaöccse jön át. Ha meglátja a fényt, átszalad, ő meg első dühében még agyon találja csapni…

Persze jól meg fogja verni, mert ezt mégsem tűrheti. De nem ma, ma veszélyes lenne… Merdan előkereste a régi zakóját, Dzsulbarszra terítette. A kutya nyugtalanul mozgolódott, vonyított a kabát alatt, de ereje már nem volt, csak nézte a gazdáját. Merdan levette a zakót. "Ha nem akarod, hát nem kell. Azért tettem rád, hogy ne fázz, mert a kemencét nem fűthetem be. Az a piszok kölyök még nem feküdt le, érted? Vagy talán enni akarsz?... Várj, mindjárt keresek valamit… "

A folyosón állt egy nagy szekrény, abban tartják az élelmet. A felső polcon egy csomó száraz lavast** talált, egy másik polcon főzővajat és lekvárt - tavaly főzte Szafura. Minden a helyén volt, ahogy kell. A lavast megfröcskölte vízzel, hogy puhább legyen, egy kis vajat kent a tetejére, a kutya elé ült, és odanyújtotta neki. Az állat nem evett, csak panaszosan vinnyogott. Merdan egészen a pofája elé tolta a lavast. Dzsulbarsz hozzáértette az orrát, el­fordította a fejét, és elkezdte nyalni a gazdája kezét. Nyalta, s közben a szemébe nézett. Merdan értette, miért néz így rá, tudta, mit akar kérdezni, ezt kér­dezte az első perctől fogva, ahogy meglátta, és in­gerelte ez az állhatatosság, mert se magyarázkodni, se bizonykodni nem volt kedve. De most már nem bírta tovább. "Mit bámulsz? Elmentem? Itt hagy­talak?... Igazad van, itt hagytalak. De tudod-e, hol voltam? Nem tudod. Hát ez az. Börtönben! Érted? A saját hülyeségem miatt. Te meg mit for­gatod a pofádat? Egyél, ne bolondozz! Azért nem zabálsz, hogy engem bosszants? He? Elhatároztad, hogy éhen döglesz? Hát akkor csak dögölj! És ne vinnyogj! Sír, mint valami vénasszony!"

A kezét a pokrócba törölte, és hasra vágta magát az ágyon. Az ágy felnyikordult, és sokáig nyikorgott, mire abbahagyta, a kutya is elcsendesedett. A szo­bában ott maradt a csönd. Meg a sötétség. A hideg. A kutya és az ember.

Merdan csak feküdt az ágyon, cigarettázott, az ablak hideg szürkeségét bámulta, ami még nem ol­vadt egybe a mindent elborító homállyal, és várta, hogy beköszöntsön az éjszaka. Várta, mikor alszik el a falu, hogy fölkelhessen, befűthesse a kemencét, és meleg levest főzhessen Dzsulbarsznak. De egy szörnyű gondolat nem hagyott neki nyugtot: és ha Dzsulbarsz megdöglik, és ő soha többé nem fogja hallani vidám ugatását? Senki sem tudja, mit jelen­tett Merdannak a kutya vidám, hangos ugatása! Akárhol is volt, az utcán, a mezőn vagy a teázónál, ha Dzsulbarsz hangját meghallotta, erősebb lett, vidámabb, bátrabb... A kutya zengő ugatásából kihallotta a feltétlen odaadást és a töretlen bizal­mat. Dzsulbarsz ugatásában szeretet volt, lelkes, megmásíthatatlan, örökre szóló szeretet. És ez az ugatás eszébe juttatta élete legboldogabb napját, az iskolaudvart, Zehrát és a félig nyílt orgonát... Dzsulbarsz akkoriban még kölyök volt, ugatni sem tudott rendesen. De aztán megnőtt, és megtanult ugatni is, méghozzá oly vidáman, oly gondtalanul, olyan örömmel, hogy amikor meghallotta, Merdan­nak mindig eszébe jutott az a ragyogó, áttetsző, tavaszillatú nap… Május elseje volt. Az iskolaud­varon hangosan szólt a zene. Zehrát táncra kérték, de a lány nem ment el. Feléje nézett, és lesütötte a szemét. Tulajdonképpen már régen össze-összenéz­tek, három éve mást se tettek, csak egymást nézték, de ez a tekintet most más volt. Befúródott a szívébe, és ott is maradt örökre, hogy egész életében kínozza, egész életében égesse... Egész nap úgy járkált, hogy érezte a szívében ezt a forróságot. Délben Merdan és még néhány tizedik osztályos vett az üzletben egy fél liter vodkát, vittek magukkal egy kis ennivalót, és kimentek az erdőbe. Az erdőben ordítoztak, borzasztó még visszagondolni is rá, a mai napig a fülében cseng az az ujjongó, őrült kiáltozás; de nem is a fülében, hanem valahol a bensejében ... Ordítoz­va és énekelve a szomszéd faluba indultak. Akkor szerezte Dzsulbarszot a kertésztől. Az új cipőjét ad­ta oda a kölyökért, mezítláb ment haza.

Kapott is a cipő miatt Szafurától. Nagyon kika­pott. Az a legfurcsább a dologban, hogy amikor a legcsekélyebb habozás nélkül a kertésznek adta a cipőjét, és mezítláb indult hazafelé, se egy tüske, de még egy éles kavics se került a talpa alá, mintha si­ma, fényből, reményből és örömből ötvözött földön járt volna. Most, az ágyon fekve is, elég volt meg­mozgatnia a lábujjait, és a talpa alatt máris ott érez­te a meleg, puha, sima földet… A karjában meg ott volt a kölyök. Puha, bolyhos kiskutya…

A kölyök csodálatosan gyorsan nőtt, három hó­nap alatt nagydarab kutya lett belőle, vastag lábú, erős hangú, ritka vidám jószág. Dzsulbarsz nem csak hogy vidáman nézett, vidáman ugrált, és csó­válta a farkát, hanem minden egyes szőrszála vi­dámságtól és örömtől fénylett. Merdan nem tartotta pórázon, nem lett volna értelme, Dzsulbarsz nem kószált el az udvarról, amikor Merdannal ment, még csak rá se vakkantott senkire. Az emberekkel valahogy érthetetlenül emberi módon viselkedett. A nőkkel mindig tartózkodó és tiszteletteljes volt, soha meg se próbált ingerkedni velük. Csak a fiúkat kergette meg, azokkal játszott, de csak a bátrakkal. A gyávákat Dzsulbarsz az első pillanatban felismer­te, és többet észre se vette őket, nyilván nem is tar­totta embernek őket. A kicsi, félénk leánykákkal viszont szeretett évődni: rápillant a kislányra, és el­fordul, mintha egy csöppet se érdekelné, de közben csak úgy illegeti magát, verdesi a farkát… Merdan mindig majd meghalt a nevetéstől, ha látta, micsoda hókuszpókuszokat csinál. Más kutyára nem is volt szüksége. Ugyan mi vagyona van neki, amit őrizni kellene? Azt meg nagyon élvezte, hogy ez a jóindu­latú, látszatra kissé nevetséges kutya, ha összeka­pott a falusi kutyákkal, sohasem hozott szégyent a gazdájára, még a mérges, nagy kan kutyákat is min­dig legyőzte. Persze, sokan azt gondolták, hogy a kutyája ingyenélő, haszontalan jószág. Hát csak hadd gondolják! Ez már így van, róla magáról se vélekednek különbül. Van is benne valami igazság. Befejezte az iskolát, de nem tanu1 tovább, és a mun­kához se fűlik a foga. De azt az emberek nem tud­ják, hogy a legfontosabb dolgot még nem intézte el. Hiszen az utolsó pillanatig nem tudta elképzelni, hogy amikor Szafura elmegy lánykérőbe, Bilendar durván visszautasítja, hogy aszongya, nem azért ne­veltem a lányom, hogy egy kutyapásztorhoz adjam. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy Szafura, aki szerette volna megnősíteni az öccsét, hogy ne huny­jon ki a tűz az apai házban, dolgavégezetlen jön el Bilendartól.

A hír hallatán Merdan először majdnem eszét vesztette, de estefelé, amint besötétedett, megleste Zehrát, elsugdolóztak egy kicsit a folyóparton, és ettől megkönnyebbült. Honnan tudhatta volna, hogy az egyik közeli éjszakán Bilendar titokban a városba viszi a lányát, sebbel-lobbal megfelelő vőle­gényt keres neki, és mindjárt férjhez is adja egy csizmadiához? Amikor megtudta, Merdan agyát el­öntötte a vér, és ha valahol tanúk nélkül találkozik Bilendarral, az bizony rosszul végződhetett volna. De szerencsére a teázóban találkoztak. Sokáig hall­gattak, nézték egymást. Aztán Merdan fogta magát és szembeköpte. Jó nagyot köpött, élvezettel. És azt mondta: "No, te gazember, ne legyen Merdan a ne­vem, ha nem rólad nevezem el a kutyámat!" Persze hogy meggondolatlanul mondta, mert hirtelen nem tudott semmi sértőbbet kitalálni, de már nem volt mit tenni, már kötötte a szava. így adódott, hogy a kutyának két neve lett: Dzsulbarsz és Bilendar. Az is igaz, hogy Bilendarnak csak mások jelenlétében nevezte, hogy mindenki hallja:

- Bilendar! Hozzám!

- Bilendar! Feküdj!

- Hallod, a belet ne dobd ki, jó lesz Bilendarnak.

Az engedelmes kutya a második nevére is hallga­tott, de ha Merdan Bilendart kiáltott, csak lassan és kedvetlenül jött elő, és a hátán kissé felborzoló­dott a szőr. Szafura először szidta az öccsét, hogy így csúffá tesz egy rendes embert, de amikor a klub ajtaján, a tehénistálló oszlopán és a mecset bejáratán megjelent az a bizonyos versike, és az egész falu a majorság vezetőjének rovására mulatott, ő is neve­tett a dolgon. Bilendar persze dühöngött, de nem mutatta. Ha Merdannak eszébe nem jut, hogy a já­rási székhelyre menjen, vagy ha nem Öntött volna ott fel a garatra, vagy ha fel is önt, de utána nem megy el ahhoz az átkozott suszterhez, nem is lett volna semmi baj. Elült volna a dolog. De még a vod­ka után se gondolt verekedésre, úgy képzelte, el­megy, megmondja a magáét, és kész. Csakhogy az a dög visszabeszélt. No, aztán mikor odavágott, az első ütés után elvesztette az eszméletét. Rögtön hív­ták a mentőket, az orvost, Merdant meg vitték az őrszobára. Másfél hónapot úgy leült, mint a paran­csolat. Jogosan ült, de hát nem is a börtöntől félt, inkább Szafurától meg a magyarázkodástól. Annyi­ra félt, hogy még látogatáskor se jött elő. Az élelmet meg, amit hozott, minden alkalommal visszaküldte.

Csak nézte a hideg-szürke ablakot, és arra gon­dolt, hogy munkát kell keresnie, valamihez kezde­nie kell. A kertet is rendbe kell hozni, aztán lehet, hogy meg is kellene nősülni, végtére is szegény Sza­fura nem szakadhat ketté. Pontot kell tenni erre a históriára is. Ha meggyógyul a kutya, nem fogja többé Bilendarnak nevezni, az öreggel is ki kell bé­külni. Zehrát úgyse láthatja többet, annak már vége, nincs értelme egy életen át gyűlölködni. " De Fer­ruhnak nem bocsátja meg, hogy agyonéheztette a kutyát. Persze ebben a nővére is hibás. A börtönbe cipelte a kaját, ahelyett, hogy a kutyának dobott volna valamit!... Szerencsére, a háborúnak már vége.

Merdan magában beszélt. Dzsulbarsz a kemence mellett feküdt, alig hallhatóan lélegzett, és az egész világot elborító mély homályban alig derengett a négy hideg-szürke ablak…

Éjszaka fölkelt, lámpát gyújtott, és befűtötte a kemencét. Aztán feljött a hold, és a hold fényében a kerítés mellett mély gödröt ásott, a kimúlt kutyát a régi pokrócba göngyölte, és a gödörbe csúsztatta. A hold napkeltéig fennmaradt az égen, napkeltéig égett a házban a lámpa, és napkeltéig ott állt a ke­mence mellett a levessel félig öntött tálka…

Merdan csak hajnal felé szenderedett el, és alig virradt, máris felébredt. Nadrágban és ingben aludt, még a cipőjét se vetette le. Csak a zakóját dobta a székre. Egészen megdermedt takaró nélkül, de nem volt kedve magára húzni a zakót. Szeretett volna rágyújtani, de a cigarettáért ki kellett volna nyújta­nia a kezét. Csak feküdt, a mennyezetet bámulta, és gondolkozott. Addig gondolkodott, amíg a szo­bában világos lett. Amíg fel nem kelt a nap, és a szélső ablak vörös nem lett első sugaraitól. Addig gondolkozott, amíg meg nem csikordult a kiskapu, megjött Ferruh, kiengedte az ólból a tyúkokat, és vidáman fütyörészve enni adott nekik. Lelkiismeretesen teljesítette a kötelességét, s már menni készült,_, amikor hirtelen felpillantott, meglátta a nagybátyját, aki ott állt a tornácon a korlátra támaszkodva, és őt nézte szó nélkül.

- Merdan bácsi! Megjöttél? - A gyerek hangjában olyan őszinte öröm csendült, hogy Merdan, bármennyire nem akarta, mégiscsak észrevette.

- Te meg, ahogy látom, igencsak törődsz a tyúkokkal.

A gyerek megörült, elmosolyodott.

- Tudod, Merdan bácsi, a jércék már tojnak! Ezek a nyáriak, nézd, mind tojósak, egy se lustálkodik!

- No nézd csak! Még tán az egészségemre is megesküszöl?

- Esküszöm az egészségedre! Ha nem hiszed, kérdezd meg a mamát!

Ferruh semmit se gyanított. Honnan is találhatta volna ki, hogy tegnap este óta a nagybátyja másra se gondol, mint hogy jól elverje? Hiszen nem tudta, hogy Dzsulbarsz már nincs, és fogalma se volt róla, mi rejtőzik a tyúkokról folytatott ártatlan beszélgetés mögött. Merdan zavarba jött. A kegyetlen hóhér helyett, akit tegnap este óta az öccsében látott, a megszokott, kedves, bizalomkeltő Ferruh állt előtte… Idefutott hajnalban, megetette a tyúkokat, örömmel szalad haza az anyjához, elmeséli, hogy megjött a nagybátyja, megeszi, amit elé tesznek, megcsinálja, amit parancsolnak, és elmegy az iskolába, hogy ötösöket kapjon. De hát csak kell vele valamit csinálni, meg kell hogy büntesse, fel kell tüzelnie, fel kell hergelnie magát! Merdan lement udvarra.

- Te meg, úgy látom, aljas bitang vagy! – mondta és a fiúhoz ment.

- Miért? – nézett rá a gyerek, és még a szája is elnyílt a csodálkozástóé.

- Majd mindjárt megmutatom neked, hogy miért! – Merdan elkapta a fiú kezét, és behúzta a tornác alá. – Hol van Dzsulbarsz, he? Hol van a kutyám? Mit csináltál vele?

A fiú, mint aki nem hisz a szemének, szó nélkül az oszlopon lógó láncra bámult, bekukkantott minden sarokba, szétrázta a szénát… Az a néhány másodperc, amíg a tornác alatt mászkált, elég volt, hogy a szeme telefusson könnyel, nagyon sajnálta Dzsulbarszot.

- Tagnap itt volt… Esküszöm, hogy itt volt! Talán farkas vitte el… vagy idegen kutyák… Merdan bácsi! De hát úgyis megdöglött volna… Te nem tudod, milyen beteg volt!... Semmit se bírt már enni!

A fiú ott állt a sarokban, ahol a kutya feküdt tegnap, és könnyes szemmel nézett Merdanra. Az beállt a két oszlop közé, hogy elkapja Ferruhot, ha el akarna futni. De nyilvánvaló volt, hogy a kisfiúnak esze ágában sincs elfutni, és Merdan sehogy se tudta felszítani magában a tegnapi dühöt.

- Elpuszítottad a kutyát, te bitang? Halálra éheztetted?

- Nem éheztettem! Becsületszavamra, nem éheztettem! Mindennap hoztam neki enni! Nézd!

A fiú bebújt a sarokba, és kihúzott egy darab száraz lavast. Merdan szótlanul nézte.

- És miért kötötted láncra? – kérdezte.

A gyerek nem válaszolt. Merdan ismét feléje indult. Ferruh látta, hogy a nagybátyja mindjárt megüti, de nem mozdult. Merdan nem ütötte meg. Megfogta a kutya láncát, és rá akarta csattintani Ferruh nyakára, de elkapta a fiú rémülettel teli pillantását, és a lábára erősítette. Ferruh kitágult szemmel bámult Merdanra.

- Merdan bácsi! De hát miért?... Hiszen nem én vagyok a hibás.

- Nem baj, próbáld csak ki! Majd megtudod, milyen érzés láncon lenni!

Merdan felment a tornácra, és döngő léptekkel. járkált Ferruh feje fölött. Lentről időnként pana­szos hangokat hallott.

- Engedj ki, Merdan bácsi!... Bácsi! Elkések az iskolából!...

Merdan legalább két óráig szándékozott láncon tartani az öccsét, de tíz percnél tovább nem bírta, lement a tornácról.

- No, jó dolog-e láncon lenni?

- Fáj a lábam…

- Es Dzsulbarsznak nem fájt tőle a nyaka?

- Hát Dzsulbarsz miatt csináltad?

- Nem! Hanem az aljasságodért!

A fiú sóhajtott. Elgondolkozott.

- De hiszen egészen veszett volt…

- Dzsulbarsz! Veszett?... Akkor te csináltál belőle veszettet!

- Semmit se csináltam… - Ferruh megszívta az orrát. - Nem én voltam…

- Hát ki? - Merdan a fiúhoz pattant, megragadta a vállát. - Beszélj! Mondd meg, ki volt!

- Esküdj meg, hogy nem mondod meg a mamának!

- Esküszöm!

- Bilendar!

Ezt az egy szót mondta a fiú Merdannak. A többit már nem neki mondta, hanem a szénának, az osz­lopnak, a tyúkólnak…

- Bilendar mérget adott neki. Egyik éjjel hallot­tuk, hogy Dzsulbarsz vonyít. .. Idejöttünk, ő meg… a szájából vér folyik… Azt hittük, megdöglik… Nem ette meg az egész húst, egy kevés maradt, egész kicsike darab… Mindjárt kitaláltuk, hogy Bilendar tette… Reggel jöttem a tyúkokat etetni, ő meg ott áll a kerítés mögött, nézte, hogy megdöglött-e vagy nem? De Dzsulbarsz nem döglött meg, hanem csak hányt és hányt… Aztán meg olyan furcsa lett… Mindenkire rátámadt… Biztos megbolondult… Engem majdnem széttépett, amikor láncra kötöt­tem. Még szerencse, hogy beteg volt, gyenge… A kezemet is hogy elkapta, nézd!...

A gyerek még sokáig beszélt, a kezét mutogatta, de Merdan semmit se látott, semmit se hallott. Az az első szó ólommal öntötte tele a fülét, hamuval szórta be a szemét. Nem emlékezett rá, hogy vette le a lán­cot a fiúról, hogyan mászott ki a tornác alól, miért került a földre. Hason feküdt, a szája a hóban, a hó elolvadt a leheletétől, és csak zokogott, zokogott...

Fényes tavaszi nap káprázott fel előtte… Virág­zik az orgona…

A fiú pedig, aki életében először késett el az isko­lából, mindegyre csak azt mondta, azt ismételgette:

- Ne sírj, Merdan bácsi… Ne sírj…

* Helyesen: guzgulági - sóska

** A kaukázusi népek kenyere. Vékonyra, pászkaszerűre nyújtják, szárazra sütik. Nagyon sokáig eláll.

Ez most egy sorozatpost lesz, mármint egy post ami sorozattal foglalkozik. Most éppen Buffyt nézem, újra, mert 14 éves koromban kezdtem el, de akkor nem nézhettem végig, sőt, utána koleszos lettem, ahol nem tudtam nézni, így csak a 3-madik évadig vagyok tisztában a dolgokkal, utána csak nyáron néztem, de elég nehéz volt visszakapcsolódni.

Nem is tudom, miért szeretem és miért vagyok képes megnézni belőle naponta több részt is. Talán a nosztalgia az, ami miatt közel áll hozzám, mert ha most nézné valaki először, nem biztos, hogy megragadja. De én minden hétvégén néztem, este 11-kor volt, 16-karikás, én meg csak 14 voltam és ez már sokat jelentett. Emlékszem 16 éves koromban úgy koccintottam a barátnőimmel, hogy végre legálisan is nézhetem a Buffyt… arról inkább meg nem beszélnék, hogy mivel koccintottunk :D

Szeretem a hangulatot, ami árad belőle, tömény 90-es évek. Most is éppen össze-vissza rohangásztak, pedig most már elég lenne telefonálni egyet a mobilon, hogy: Hééé Buffy, az ürge egy démon! és kész is. A fele sorozatot meg lehetne spórolni.

Vámpírok:

Mindenesetre nekem a Buffy az, ami a vámpírtudásom alapját kialakította, és azt hiszem, az itteni vámpírok legalább „valóságosak”, mert csúnya lesz az arcuk, ha vért akarnak inni, elégnek a napon (nem ragyognak!), gonoszok, nincsen lelkük (többnyire) és karót kell döfni beléjük, szenteltvizet loccsintani rájuk, meg keresztet mutogatni előttük.

Az ellenség:

A sorozatban amúgy nem csak ők vannak ám, ó dehogy. Jön itt mindenféle démon, gonosz, meg jó is, szektások, robotok, katonák, vámpírokat szelídíteni akaró szervezetek (itt még nem tartok), rémálmok, és még sorolhatnám. Persze minden évadban van valami főgonosz lény. Eköré csoportosulnak a történetek, mindig adva egy kis plusz infót. Az utolsó részekben pedig megpróbálják kiiktatni a gonoszt, ami többnyire sikerül is.

A szereplők:

- Buffy, a vámpírvadász: lázad, tini, inkább fiúzna, de ott a kötelessége, amit el kell, hogy lásson. Szerelme Angel, a vámpír (ld. lejjebb), ezzel jó sok szenvedést és intrikát hozva a sorozatba, de szerintem ettől még nem lesz nyálas. Buffy amúgy jó erős, és ha megütik, az sem látszik meg rajta, nem marad nyoma, így nem is derül ki, hogy ő a vadász. Küldetésének titokban kell maradnia mindenki előtt. Fiúk azért is nézhetik a sorozatot, mer Buffy szinte folyton szoknyát hord, ami nagggyon rövidke...

- Willow: a csendes, nyugodt, számítógépzseni csaj, Buffy legjobb barátja, aki segít neki a nyomozásban. Később aztán róla is kiderül, hogy van képessége, és boszorkánykodni fog, valamint a földet is majdnem elpusztítja, amikor meghal a szerelme, de ez már csak az 5-ödik évad után lehet, mert csak úgy olvastam róla.

- Xander: ő a kissé béna srác, aki szerelmes Buffyba, féltékeny Angelre, és nem adja fel, hogy egyzser Buffy belé szeret, de aztán Cordélia megjelenik a színen (nem tudom, hogy itt aztán mi lesz velük, éppen ezeket a részeket nézem.) Ő egyébként majd valami katonai képességet szerez, de ez sem rémlik, hogyan is derül ki.

- Giles: a figyelő, az ő dolga Buffyt segíteni, a könyvtárban ellátni a démonokról szerzett ismeretekkel, amúgy könyvtáros. A kedvencem, és mindig is olyan könyvtárat akartam, mint ami neki van! Imádom, ahogyan a régi könyveket lapozgatják.

- Angel: a második évadig része a sorozatnak, Buffy vámpír szerelme, akit egy cigánylány megátkozott, és visszaadta a lelkét, így nem képes többé embert ölni és segít küzdeni a démonok ellen, mígnem… Mindenesetre David Boreanaz miatt is megéri a sorozat, különösen az első évad 7-es része (ha jól rémlik), ahol Angel megsérül és le is veszi a pólóját :D

A többiek szerintem nem olyan érdekesek, csak pár évados szereplők, később csatlakozik hozzájuk Oz, meg persze ott van Cordelia is. És persze Spike, egy másik vámpír, aki összeszűri a levet Buffyval, aki szerintem csak a vámpírokra izgul… Szóval ez a kis csapat gyilkolássza lelkesen a vámpírokat, démonokat, mindenféle lényeket, ezzel megőrizve Sunnydale békéjét, és felügyelve a pokol szájára, ami éppen a város közelében van és mindig sok itt a démon!

A második évadnál még jó a színvonal, hasonló az elsőjéhez, így egyelőre még tetszik, de úgy rémlik később ez nem lesz ilyen izgalmas már. A 4-es évadokból való részeket néha untam, bár lehet azért, mert akkor nem tudtam rendesen követni a sztorit a kolesz miatt. Aztán, hogy a 7-edik évad milyen lehet? Meglátjuk, eljutok-e addig.

Joss Whedon egyébként a sorozat megálmodója, akitől a mostanában az rtlklubon a Babaházat vetítik, ami szintén jó sorozatnak ígérkezett, de már nem nézem, inkább majd azt is egyben egyszer. Ja és ő csinálta az Angelt is, ami a buffybeli Angel nyomozgatásairól szól, bár ha jól rémlik ez is eléggé beteg lesz a végére.

Ja van belőle könyv is, NE olvassátok el, én 2 oldalt bírtam…

Nem tudom hányadik sorozatnál tartottam a plüssökkel, mindenesetre a legújabb alvótársunk bemutatására nem került még sor, tehát íme: Banny, aki az Orbit reklámból ismerős lehet. Gedi szülinapjára készült.

Az anyagok: elég olcsón vettem, kb. 3szor annyi anyagot, két féle sárgát, de hogy milyen is, azt nem tudom, mert nem értek hozzá még annyira. Ilyen meleg, sálakhoz, meleg pulcsikhoz való anyag, aminek plüssös tapintása is van. Tehát ebből vetten sötét és világos sárgát. Szemei pedig gombok. Kézzel varrtam, még géppel sose mertem nekiállni egy plüssnek sem, pedig nem ártana már végre!

Legelőször is sokszor megnéztem az egyik reklámot:

Ez alapján aztán megrajzoltam

majd kitaláltam, hogy legyenek a darabjai

aztán a sablonokat kivágtam

majd ezek alapján kiszabtam a részeket

azután ezeket összevarrtam

vattával kitömtem

és kész is lett :)

Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,

Ce beau matin d'été si doux:

Au détour d'un sentier une charogne infâme

Sur un lit semé de cailloux,

Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,

Brûlante et suant les poisons,

Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique

Son ventre plein d'exhalaisons.

Le soleil rayonnait sur cette pourriture,

Comme afin de la cuire à point,

Et de rendre au centuple à la grande Nature

Tout ce qu'ensemble elle avait joint.

Et le ciel regardait la carcasse superbe

Comme une fleur s'épanouir;

La puanteur était si forte que sur l'herbe

Vous crûtes vous évanouir.

Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,

D'où sortaient de noirs bataillons

De larves qui coulaient comme un épais liquide

Le long de ces vivants haillons.

Tout cela descendait, montait comme une vague,

Où s'élançait en pétillant;

On eût dit que le corps, enflé d'un souffle vague,

Vivait en se multipliant.

Et ce monde rendait une étrange musique

Comme l'eau courante et le vent,

Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique

Agite et tourne dans son van.

Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un rêve,

Une ébauche lente à venir

Sur la toile oubliée, et que l'artiste achève

Seulement par le souvenir.

Derrière les rochers une chienne inquiète

Nous regardait d'un œil fâché,

Epiant le moment de reprendre au squelette

Le morceau qu'elle avait lâché.

--Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,

A cette horrible infection,

Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,

Vous, mon ange et ma passion!

Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces,

Après les derniers sacrements,

Quand vous irez sous l'herbe et les floraisons grasses,

Moisir parmi les ossements.

Alors, ô ma beauté, dites à la vermine

Qui vous mangera de baisers,

Que j'ai gardé la forme et l'essence divine

De mes amours décomposés!

Ma NATon a 8-as magyar tananyagot kellett átnéznünk, kiírni a fejezeteket, és egy óravázlatot közösen kitalálni nagy vonalakban.

Közösen kellett választani, ott volt Jókai, Arany, Tóth Árpád és a legnagyobb ellenfél: Szabó Lőrinc. De végül sikerült rávennem a többieket, hogy Babitsozzunk :)

Igazán jól kitaláltuk, már megvolt, hogy én olvasom fel. Erre azt meg nem is kellett, pedig egész jó kis óra lett. Majd x év múlva megtartom egy 8-as osztálynak :D Na de ha más nem, akkor legalább a vers legyen itt...

Babits Mihály: Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bus donna barna balkonon
mereng a bibor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
Harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, lapdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

Armageddon


Es knistert das Feuer leis' in der Nacht, ein letzter Alter die Toten bewacht!
Ein Berg voller Gräber, der im Nebel erscheint, das Feuer, es knistert - der Alter, er weint!

Es ist geschehen, wie vorausgesagt, die Welt ist verbrannt am letzten Tag!
Die Asche der Menschheit zu Boden fiel, zu de Wurzeln des Baumes Yggdrasil!

Er stieg auf den Berg, der voller Leben einst war, nun fliegt kein Vogel - kein Leben mehr da!
Wo Wasser einst war, sich nun Wüste erstreckt, die Welt von Ruß und Asche bedeckt!

Es ist geschehen, wie vorausgesagt, die Welt ist verbrannt am letzten Tag!
Die Asche der Menschheit zu Boden fiel, zu de Wurzeln des Baumes Yggdrasil!

Der Alte spürt wie die Welt sich bewegt, sich heißes Gestein über die Asche legt!
Er ist gekommen, der letzte Tag der Welt, für immer verschwinden die Sterne vom Himmelszelt!

Es ist geschehen, wie vorausgesagt, die Welt ist verbrannt am letzten Tag!
Die Asche der Menschheit zu Boden fiel, zu de Wurzeln des Baumes Yggdrasil!


****


Armageddon


Serceg a tűz az éjszakában, egy utolsó kor halottai figyelik!
Egy sírokkal teli hegy, amik a ködben látszanak, a tűz, serceg - a Kor, Ő sír!

Látta, ahogy megjósoltatott, a világ elégett az utolsó nap!
Az emberiség hamva a padlóra hullott, az Yggdrasil fa gyökereihez!

Megindult a hegyre, ami hajdan még élettel teli volt, most madár sem repült - nincs élet többé!
Ahol egykor víz volt, ott most sivatag terül el, a világot korom és por borítja!

Látta, ahogy megjósoltatott, a világ elégett az utolsó nap!
Az emberiség hamva a padlóra hullott, az Yggdrasil fa gyökereihez!

A Kor érezte hogyan megmozdul a föld, a hideg kőzetek mind hamu alá kerültek! 
Elérkezett, a világ utolsó napja, amikor eltűnnek a csillagok az égboltról!

Látta, ahogy megjósoltatott, a világ elégett az utolsó nap!
Az emberiség hamva a padlóra hullott, az Yggdrasil fa gyökereihez!

Régen (úgy négy-öt éve) nagyon szerettem ezt a számot. Az Yggdrasil nevű német együttes 2001-es albumáról való. Sajnos azóta nem is adtak ki új albumot. Teljesen véletlen akadtam rájuk és szerettem.

A fordítás... oké, nem lett a legjobb, de azt hiszem most fordítottam először dalszöveget :D